Ellen Niit:

AZT HITTEM

Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó -
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.

(Fordította: Képes Géza)

Képes Géza:

NEM

Néma üvöltésbe szorult tiltakozás,

ez vagyok:

minden ellen, ami hazug, nagyképű máz

vagy gonosz mag, nem nagyobb

mint egy pici fekete pont,

kiterjedése nincs, mégis létezik

a rémuralomba tudja fogni a

föld teremtményeit.

Minden él, mozog, a kőszikla is,

felmered vagy lelapul;

még a halott is, amint felbomlik és

új életekké alakul:

földbe, növénybe költözik át,

állatba, emberbe megint -

Folytonos igazságtevés a

teremtés törvénye szerint.

A másvilág nem túlvilág, nem!

Innen-világ: a valóság,

hol nyilt tenger, öblök, szigetek

várják a vágyak hajósát.

Aki akarja, csak maradjon meg

a képzelt túlvilágnál,

hol hüdött mosolyba merevedik

egy műanyag-világtáj.

Elakadt az időben, aki

tökéletesnek tartja magát:

önmagából szobrot csinál,

bebalzsamozott mumiát.

Aki él: más lesz, megint más

számtalan fokon át:

felhőkben és hullámverésben

leli meg rokonát.

A kő is változik, de a

kövület már soha:

belezárva sok-százezeréves

pók, páfrány, egy láb nyoma;

ezek a moccanatlanba már

örökre belekövültek -

De messze néz, derüsen mosolyog

a meg-nem-merevült hegy.

A szél, a mindenség kifutója

nemcsak virágport röpit:

viszi-hozza, szerteszét szórja

a fák gondolatait.

De az se baj, ha a fölborzolt földre

szélcsend hálója hull:

a fák raja magába mélyed -

tünődik szótlanul.

Eljön a nap, mikor az ember,

a hegy, a viz, fa és szél

úgy fog össze és úgy beszél majd

együtt mint test és vér.

Míg ezt irom, a citromfámra

villan fürkészve szemem:

biztat, hogy akik leszerelnének,

vágjam szemükbe: „Nem!”

Képes Géza:

AZ ÉLET ÚTJA

Az egyszeregyet
be lehet magolni.
Az élet
nem egyszeregy.
Hol a túlvilág
s hol folyik
az a
sötét víz
mely a Felejtés
országa
felé
visz?

A kéz megpihenhet
nem pihen az agy -
Próbáljon csak megállni
akár egy pillanatra:
az élet
gúnyosan
szórja fejedre
a kihűlt gondolatokat
mint haszontalan hamut.

Felállsz a székről
indulnál valamerre.
Valahol
utak nyílnak
miket nem ismersz.
Mégis
mint a holdkóros
elindulsz
remélve
hogy senki se
szól
rád
s nem zuhansz le
a mélybe -

Gérard de Nerval:

INTÉS

Ember, ne hidd, hogy csak magad gondolkodol
világunkon, ahol mindenből zeng az élet!
Erőket gyűrsz le s mégis szolgaság a béred
s agyadra nem szorul a mindenség sehol.

Az állatból hozzád szellemek ajka szól
és mindegyik virág kibomlott szirmu lélek;
az örök szerelem titkát őrzik a fémek;
"érez minden dolog" s mind lényedig hatol.

Félj: a világtalan fal szemmel tartja lépted, -
igéket rejteget a holtnak hitt anyag:
ne tartsd hát esztelen céljaid eszközének!

A sötét lényekben istenek alszanak;
s mint szem, mit héj s a pillák rejtve tartanak:
szűz szellem ég a kő kemény kérge alatt!

(Fordította: Képes Géza)