Takács Zsuzsa:

ELTÉKOZOLT ESÉLYEM

Már nem halok meg fiatalon,
ez hát az egyik eltékozolt esélyem.
Döntéseimet nem menti tapasztalatlanság,
tapasztalt vagyok, érett a pusztulásra.
Már nem latolgatom, mi lett volna okosabb,
és többé nem szégyellem magam.
Nem foglalkoztatnak az önérzet sebei.
Egyre több dolog van,
amit nem tettem volna meg azelőtt,
és minden testvéribb és teljesebb.
Megértéssel bánok e gyönge testtel, ami az enyém,
titkos sétáinkon nyugodtan megérintelek.
Nem tudom már lassan értelmét a félelemnek,
bátor és személyes vállalkozásnak tetszik a halál,
de nem türelmetlenkedem, mint régen.
Nem akarom, hogy mindenki szeressen.
Még ismerem a kiújuló seb sajgását,
hogy végleg búcsúzunk, és velünk a nyelv,
utolsó ékszerünk, a föld alá temetve.
De reggel érzéketlen ébredek, és múló
betegségnek gondolom az este rémlátásait.
Örülök egyre fénytelenebb szememnek,
bőröm fáradtságának, hangom kopásának.
A rónák végtelenje fölváltja a hegyeket.
Lehet, hogy ijesztő, de szabadabb vagyok.

Takács Zsuzsa:

EMLÉKEZZ

Mamának

E vad szorongást! a legszebb nyári nap –
közelitesz, de elhihetem-e,
leülsz és csésze kávéd kavarod,
– dübörög – sírás fojtja torkomat, –
halántékodnál jégverés:
a föld, egy nyári nap.

Elérhetetlen ülsz, magadhoz
vonsz és fejemet öledbe,
csupasz kárpitra, szálkás falemezre,
ölembe, a vékony semmire teszem,
simogatod, karolod,
simogatom, karolom – torz mutatvány.

Kiapadt kút a tájban
hol nem váltják egymást évszakok,
emlékeimbe meritett vödör:
üvegszilánk, homok.
Majd élnek ott is, nyikorog a lánc,
kezük szelíd kezed nyomán matat,
kiisszák a te poharadat,
és szomjuk nő és nem vigasztalódnak.

Én nem fogok a te kezedből inni,
én eldobom a rajtad-nőtt-virágot,
én nem fogok a földdel elvegyülni
édesen, rohadtan, tétovázón.

Ne halj meg ! – megtagadlak, elhagyom a házat,
küszöbödet, a lépcsőfordulót,
a korlátot, a nedves kapualjat,
nem nézek vissza többé:
keramitkocka-csönd,
betük melyek halálodat felirták a falra
futnak az üzletek fölött.

Mit jelent hogy déli tizenegy van,
és mit jelent hogy eztán hidegebb lesz,
a nyomok, a gallyak, az elszórt papirok
egy előszobában, az L alaku szögletek,
hogy a nem-levőnél a létező
az érthetetlenebb –

tedd le a csészét, kisérj ki,
az ajtót zárd be mögöttem –
azt mondod: rágondolnom nem szabad?
emlékezz! ez volt az a nap –