Nemes Nagy Ágnes:

LÁMPA

Lámpa van a szíved közepében,
Attól fénylik minden porcikád.
Lámpafényed bársonyosra szűröd,
Mégis, ahol vékonyabb a bőröd,
Rózsaszínben földereng a szád.

Hajad, az a fecske-fekete,
Lila szikrát pattogtat az éjben,
Köztük arcod csillog, mint a köd,
Augusztusi csillagok között –
Lámpa van a szíved közepében.

Nemes Nagy Ágnes:

(NE CSUKD BE MÉG VAGY CSUKD BE MÁR...)

Ne csukd be még vagy csukd be már
a hűs zsalut az ablakon,
úgyis befolyt a délután,
befolyt a nap, s az alkalom.
Befolyt a perc, befolyt a rét,
befolytak mind a jegenyék,
a távolból utak, terek,
ázott foltokban emberek,
nyugágyak, pondrók, méhek és
napfénybe fúló zümmögés,
a táj, mi forr, az ősz, mi jön,
múlt heverés meleg kövön,
s mint vízbe tinta, zöldbe kék:
befolyt a tó, befolyt az ég.

És mire lassan este lesz,
magába oldja testedet.

Nemes Nagy Ágnes:

NOVEMBER

Mint langyos emlék, úgy dereng fel
a kék és rózsaszín november,
az év emlékszik. Téveteg
tollakkal hull a szürkület.

S mint akit a szerelem elhágy,
de vele még a szerelem-vágy,
úgy áll a fa a dombtetőn.
lombtalanul, de reszketőn.

Kovács-tűz lobban a barakkban,
kint egy ló méláz, takaratlan,
reásuhint oldalt a fény,
parázslik a szőke sörény.

Nemes Nagy Ágnes:

ECETFA

Zöld máslit kötött minden ág hegyére
az ecetfa. Különben még csupasz.
Nyurgán, esetlen álldogál a fényben,
akár maga a serdülő tavasz.

Nemes Nagy Ágnes:

TANULNI KELL

A New York-i Hétvégi Magyar Iskolának ajánlom
húszéves jubileuma alkalmából, 1979

Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zuzmarásak.

Tanulni kell. A nyári felhőt.
A lobbanásnyi égi-erdőt.

Tanulni kell mézet, diót,
jegenyefát és űrhajót,

a hétfőt, keddet, pénteket,
a szavakat, mert édesek,

tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,

ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.

Nemes Nagy Ágnes:

FÁK

Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.

És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.

Nemes Nagy Ágnes:

HAJNAL

Az égbolt frissen pirkadó
A zöld fűillat írt adó
Amint a rétről fellebeg,
S gyöngyszínűek a fellegek.
Oly jó, oly jó a hajnali
A lenge szélre hajlani
S csodálni, mely már halkan int
Az első sárga kankalint;
A rét fölött kék lelke reng.
- A nap, a nap már feldereng,
És minden színnel ó, felér,
Mert hófehér, jaj hófehér!

Nemes Nagy Ágnes:

A KERTBEN

Áprily Lajosnak, Jékely Zoltánnak

A kertre kell, a kertre mindig,
Emlékezni. Vagy inkább
a mintha-most-is, mintha-volna mellől
eltörölni a minthát.

Tulajdonképpen azt hihetné az ember,
hogy a múlt lecseng. De nem,
eltűnik, aztán visszatér,
a földet megkerülve visszatér,
akár az évszakok, melyek
hol maggá tömörülnek, hol kinőnek,
pontatlan útjain a téridőnek
statisztikai átlagban újranőnek,
pontatlan törvények szerint.

Ott járnak ők, az épp megint kinőtt
kertben, szórt fényben, fasorokban,
szelíd faóriások alján
s a lentibb szintek sorfala között,
a cirmos-arcú árvácskák között,
tigris-pofácskák voltaképp, de még
kicsik, még serdületlenek.
Kábeltekercs egy sziklakőre téve;
egy villanyszerelés emléke vagy jövője.

Ott járnak ők, ott járnak a visszatérők,
körvonalakban, sétájuk hossza által
többnyire háttal,
de néha visszafordulnak felénk,
arcukkal megvilágosulva,
mint egy tisztás a rengetegben,
mint áram, ázott kábelekben
kigyúlva, elhomályosulva,
az idő spiráltekercsei
mentén el –, visszakanyarulva,
el, vissza, jönnek:
Újra, újra, újra.

Nemes Nagy Ágnes:

KAKUKFŰ

A kakukfüvet ismered?
Oly csepp, szelíd, gyengelila,
hogy észre sem veszi a réten
szinte senki emberfia.

De amikor leszáll az est,
mikor a mező szendereg,
s arra járnak az esti lepkék,
a fémes-szürke szenderek,
nagy potrohukat, fejüket
befonja akkor, mint a fátyol
a kakukfű mézes szaga
s lebukfenceznek illatától.

Nemes Nagy Ágnes:

KARÁCSONY

Fehér föld, szürke ég, a láthatáron
narancsszín fények égtek hűvösen.
Pár varjú szállt fejem felett kerengve
s el nem repültek volna űzve sem.

Csak álltam szürkén, szürke ég alatt.
- S egyszerre, mint gyors, villanó varázs
egy kicsi szó hullott elém: karácsony,
mint koldus kézbe illatos kalács.

Csodáltam. És a számon hála buggyant,
nem láttam többet kósza varjakat:
olyan szelíd volt, mint a gyermek álma,
s olyan meleg volt, mint a nyári nap.

Nemes Nagy Ágnes:

LILA FECSKE

Piros dróton ült a fecske,
piros dróton lila folt,
mert a fecske lila volt.
Ült a dróton egymagában,
ibolyaszín kiskabátban,
lila volt a háta, szárnya,
földre hullott lila árnya,
gyufa-vékony, lila lábon
álldogált a piros ágon,
lila volt a szeme csítja
lila, mint a
lila tinta.

Április volt, jött az este,
meg sem mozdult az a fecske.
Április volt, április,
én hagytam ott végül is.
Lila csőr,
lila toll,
most is ott ül valahol