Komáromi János:

MINTHA

mintha Te már jöttél
volna felém számtalanszor
nappalaim fátyolos
álomszőnyegén

néztél már rám
de mindig másra néztem én

álmaim kergettem
és Te is csalóka
visszfények után
kutattál

nem láttalak meg
és Te sem láthattál

elporladt sóhajaim
a szél sodorta
tétova, könnyed mosolyú
lépteid elé

engem bánataim vezettek
elhagyott utaid felé

vágyaid maradtak
a porban utánad
s mint érzékin simogató
fátylak lebegtek

megtaláltam őket én
és azóta követlek

Komáromi János:

SZELLŐ ÉS SZÉL

A szellőt figyeltem... 

 

pajkosan futott végig a kerten
megérintett minden virágot,
minden szirom selyméből
színeket szívott magába
és vitte, vitte nevetve...

fiatal még... gondoltam...

és a szél jutott eszembe... 

 

Komáromi János:

MÁSIK ÉLETBEN

egy másik életben...
- ki tudja hányban -
már találkoztunk
de homályban marad
minden részlet eltűnt
csak a bizonyosság maradt
hogy egyszer együtt éltünk

egy másik életben
együtt a harcban
és a békében
egymás lelkét keressük
azóta minden arcban
sötétben és a fényekben
mintha folyton egymást kergetnénk

egy másik életben már elárultál
vagy talán éppen megmentett
önfeláldozásod
vagy mindkettő igaz
már nem tudom
azt tudom csupán
hogy ott voltunk egymás oldalán
életeken át
végig éltünk már mindent
jókat és rosszakat
vajon melyik következik
most rövidebb lesz vagy hosszabb
az idő mit együtt tölthetünk
és a világ meddig bírja nélkülünk

Komáromi János:

AZ A NEVETÉS...

nevetés ült a felhőt rejtegető égre
és kékre festette a levegőt
de hiába kerestem a nevetőt
csak a hang...
az visszhangzott a fülemben

az a nevetés...
hogy megváltozott...

valaha tisztán csengő kacagás volt
édes öröm
még a hang is csókolt
becézett
és jó volt minden rezdülés
mert lelkemig ért
hiszen értem csendült
nekem szólt

később huncut kuncogássá változott
incselkedő
szívet borzoló
izgató titkokat súgó dallammá
ígért mennyt
és adott poklot
de aztán felemelt
és a forróság ahogy átölelt
már nem a pokol tüze volt

majd udvariassá vált
megszokottá
ott volt ha kellett
de többre már nem tellett
néha még kicsit simogatott
kicsit még melegített
de már valahogy mégsem volt jelen

azután kicsit más színt kapott
az a valaha tisztán csengő
őszinte árnyalat
hogy megkopott
és egyszerre szinte vágott
olyan éles lett a belerejtett gúny
még az emlékétől is...
dühöm újra kigyúl

de rosszabb is jött
a közöny
amikor már csak másokkal nevetett
s ha elment talán
már nem is köszönt
csak intett
vagy mormogott szavakat
és a vidámság mindig ott maradt
ahova elvitte
és mosolya a közönybe ragadt

de mégis
most az a felhőkre ült nevetés
milyen sokat jelent
még nem fedte el a feledés
mert amit az évek a szívbe bele véstek
az bármilyen kevés
mikor már semmi nincs
akkor ismét
kellene még
...az a nevetés

Komáromi János:

SZIVÁRVÁNYT ÁLMODOK

szivárványt álmodok
fakó egemre
színes mosolyt
az üres végtelenbe

képzelet szárnyára
mámoros varázst
fárasztó nap után
boldog utazást

koponyámhoz
belülről ütődnek
az emlékek képei
mint elsurranó
boldog órák
üresen kongó léptei