Garai Gábor:

ORPHEUSZ ÁTVÁLTOZÁSAI
(részlet)

Mindig téged kerestelek,
ne szólj, némán is értelek.
Már minden ízed ismerem,
maradj velem, maradj velem.
Együtt ha járunk, - röpülünk,
s álomba ringat gyönyörünk;
ha együtt hálunk és kelünk,
még a halál sem bír velünk...

Garai Gábor:

NAPKELTE-NAPNYUGTA

-Minek olyan korán kelni, mikor
még lilán tévelyeg az ég alján a nap
így télidőben? - kérdezte az asszony.
- Minek, minek! - felelte Valaki;
sehogyse tudta leírni neki,
milyen az, mikor a téli ködökből
fölbukkan kohó-vörösen a nap,
és az egész nem csak egy pillanat;
hosszabb ez a vad napkelte, mint nyáron:
könnyű felhők úsznak a tűz-határon,
és ez a tűz egyszerre csak belobban,
vörösből sűrű arany lesz valóban,
majd elcsitul, türelmes térbe lép,
azután szilaj déli fényben ég,
de ragyogó sárgán már, nem vörösben,
igen, sárga golyó bolyong a ködben
s a felhők között, és alighogy fent ég,
elsöpri már az alkony-kegyetlenség;
mire fölért, már le is fut szegény,
valóságos elizzó költemény,
s itthagyott fénye – nézd csak – arra lent
a szemhatáron lilásan dereng,
aztán beúszik az égi sötétbe,
mint éjszakánkba nappalaink vétke,
és a fogyó hold ül ki, kicsit félve
az ezüstfenyő didergő hegyére.

Garai Gábor:

A FÖLTÁMADÁS

- Miért mondod, Gábor, hogy eltemették?
- Azért, Dávid, mert egy szikla alá
tették a testet, mit levettek a keresztről...
- A keresztről? Ahol a jobb és bal lator
mellé volt fölszögezve?
                                    - Pontosan;
és a bal lator szidta egyfolytában
őt, szidta, szidta szakadatlanul...
- Ellenben a jobb?
                                    - Sokkal jobb az se volt,
épp csak megkérdte: te vagy a zsidók
királya, sőt az isten fia, te?
- Én vagyok - mondta ő, miközben
ecetet nyalt valami rossz szivacsból.
- S az a jobb lator elhitte neki?
- Elhitte, igen, és ő azt felelte:
bizony mondom néked, még ma te is
énvelem leszel a Paradicsomban!
- Akkor hát miért temették el mégis,
nem paradicsomba - sziklák alá?
- Nehéz ez még neked, kis Dávidom!
- Azért csak mondd!
                                    - Mert isten fia volt,
de embernek született, és az ember
meghal előbb-utóbb, így vagy amúgy,
el kell hát temetni.
                                    - Mégis föltámadt
S te elhiszed?
                                    - Én? Hát, úgy gondolom...
Figyelj csak, egyik legjobb tanítványa,
Tamás is kérte, hadd dugja bele
ujját dárda-verte sebeibe.
S ő megengedte?
                                    - Meg, bizony, bizony,
- Te mit tettél volna az ő helyében'?
- Én csak ember vagyok - nem is tudom.

Garai Gábor:

MAGYARUL

Miféle beszéd ez?
                            Idegen meg nem érti.
S aki csak ezt beszéli -
                            mindenütt idegen.

Vízözön örvényében elárvult égi fészek,
hogy tudtál megmaradni,
                            keselyűk őrületében,-
lomb-szőtte gerle-szállás,
                            testvértelen magányban?

Ki hoz neked naponként olajágat?
Ki nógat a partra:
                            megtérhetsz szárazon?!
Hisz vérhabos sziklák közt értél partot te mindig,
s örök forgásban kerülget a téboly,
mint pontot a pörgő tér,
                            a bezárult kör közepében...
Nap. Ég. Hal. Kő. Szél. Víz.
                            Szeretsz?
                                    Szeretlek!

Viszlek magammal, anyám sütötte kenyérkét,
megáztatlak idegen tengerekben,
s tisztán kiemellek a hullám-törte hínárból.
Mint testté lett csoda, - létem a rendjeled:
százszor kiirtott néped -
                            ki tudja, hogy? -
                                    élve maradt!
No, lám, a boldogabbak bámulva körülállnak -
s egy árva szót sem értenek az egészből.
De mint élő vizet ízlellek én:
hitvallásom vagy, s álorcám, ha kell;
lég-gyökerem,
                            megtartóm messzi-földön,
s haza-vezérlő pásztor-csillagom.

Garai Gábor:

SZÁMVETÉS

L. A.-nak

Csak esti séta ez, vagy évek óta
járjuk? Cipőnkön vastagszik a por.
Hová, barátom? Álljunk meg egy szóra:
legjavunkat elhagytuk valahol.

Emlékszel még? Hogy esküdtünk jövőre
és küldetésre; mint tán senki sem!
S már-már – ne szépítsd – függünk a világon,
fületlen pitykék, fölöslegesen.

Úgy indultunk tizennyolc éves fejjel,
hogy holnapután próféták leszünk...
Jaj, nem az bánt, hogy nincs hírünk, hatalmunk,
mégcsak az sem, hogy üres a zsebünk;

de arra szegődtünk, hogy mindenestül
visszhangozzék bennünk e nemzedék. -
Számláld csak össze, mit tettünk azóta,
szedd ki a javát: alig egy marék.

Alig egy marék, ifjúság iszapja
az is: elmerül, minek menteni.
Gyógyíthatják-e férfi-gondjainkat
kamaszkorunk balzsam-emlékei!...

Verd le a port! Addig tart ez a séta
- s szűkül az út, szűkül szemlátomást -
míg megtanuljuk méltón elviselni
a reánkmért egyetlen vallomást,

s hazatalálunk - vándor céhlegények -,
ujjunk hegyében érik a remek.
Túlkevés volna halhatatlanságnak,
hogy szépen voltunk élhetetlenek.

Garai Gábor:

RÓZSA

Fölszisszentél:

ez a rózsa, ha

porcelánból volna, micsoda
bárgyú giccsbe fagyna ugyanaz
a langy tea-szín, a sugaras
vörös erezet, a szűz szirom,
a gyöngypermet a csöpp bolyhokon,
mily torz volna ragyogása is,
milyen esetleges és hamis. –

Mert nem attól szép és igazi,
hogy kelyhét így csak ő bontja ki,
hogy porzói ( épp ennyi s eképp)
körülállják óvón a bibét,
hogy való példány s botanikát
igazol, - de attól, hogy virág,
hogy a húsán nem szintétikus
harmat pereg, de ott záporoz
gyönge rostjaiban az idő,
hogy levágottan is egyre nő,
hogy most ilyen s egy perc múlva más,
hogy szüntelen, lázas virulás,
hogy elhull és többé nem terem
eleven mása már sohasem,
hogy nem örök benne semmi, csak
az ezer halandó változat.

Lényegét ha kőbe költenéd,
ne testét mintázd – az életét,
illatát, mely oly illanó,
mint kimondva elhaló a szó;
azt a titkát kell megfejtened,
hogy miképp egy és ezerszeres,
sorsát kell alakká öltsed itt:
miként tölti be törvényeit,
hogy micsoda zuhogásban áll,
míg kigyújtja s elfújja a nyár.

Garai Gábor:

JÓKEDVET ADJ

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan -
ahhoz is csak jókedvet adj , Uram.

1978.