Török Sophie:

EGY GONDOLAT

A szellem megmozdult, kásás

falai közül felrezzent nyugalmából,

hol dermedt tétlenségben ült, vajudva

köldökre szegezett szemekkel.

Most megmozdult, megrándultak

vas szemöldökei - és verset irt.

Már kész, itt van előtted, korrigálod.

Szomoru vers, méla szinekkel,

analizis lelkedről, mely furcsa

és érthetetlen. Kint dohog a város,

szemben házat építenek, gerenda

zuhan, fürész nyikorog, munkanélküliek

csoportosulnak a sarkon, ingyenebédet

oszt az iskola, az ujruhás gesztenyefák

alatt ujoncok éneklik duhaj fegyelemmel

az uj párt harcragyujtó himnuszát.

Egy gondolat itt az asztalon

többet érne! egy igazi gondolat...

De gondoltál-e már ujat s igazat?

Borongós vagy, s epefájós hangulattal

szinezed hiányérzeted kinjait,

önkinzó mélaság! - szép, de ezt sem

te találtad ki! Minden volt már

egyszer, már mindent elvégeztek

előtted, - ó szellem! nézz hát

tükörbe! Kényes igénnyel utánafested

a napot, és bosszus haraggal

árnyékot dobsz az árnyékokra!

S im, kész müvedet

szemléled elégedetten.

(Megjelent a Nyugat 1940. 09. számában)

Török Sophie:

SZÉP ÖREGSÉG

Nyár van, s én fázom.

Összehuzódva gunnyasztok, borzong a hátam -
hirtelen látom magam, látom mozdulataimat,
milyen ismerős ez! anyámat látom
fázós vállaival, nagyanyámat
nagykendő bolyhai közt.
Óh nem az arc öregszik.
Rejtve fon-sző a lélek, s az öntudatlan
test követi titkos parancsát.
Kis mozdulatok nőnek, enged a fej,
enged a váll, ujjak, karok, csipő
és szemöldök készülődnek lassan
melegebb vackot vonni maguk körül.
Régi szekrényből kihuzott kendőm halk
penészt illatoz. Jóságos kendő, lágy meleg,
nemrég még tarkán s kacéran ölelt - óh
hol tanultam ezt a mozdulatot! Most ugy
csavarodik körém anyáskodó meleggel, mintha
karjaim örökölték volna öregek ügyeskedését.
Karosszék, nagy bolyhoskendő... óh régi
asszony a karosszékben! hol van már
futkosó vágyad? s lázongásod a nyugalom
ellen? hol van már minden...
Fázós kezek s nyilaló derék korszaka jön,
megbékélt öregség. Uj aprócska gondok
jönnek, körülményes nyüglődés léghuzatért,
teák, szirupok, derékalj, lábmelegitő!
Uj gyerekkor, naiv, s kényeskedő, epedő inny
tilalmas jók után. A lélek pihen, maradék erőkkel
az erőtlen testet kell védeni már, sziv, vágy
és akarat magától él. Nem kell vergődni, ujat
tanulni. Poros ajtók pattannak agyamban
és ismeretlen mélyekből készen áramlik ujjaimba
anyáim hosszu sorának szelid tudománya.