Kaffka Margit:

RÜGYEK

Jöjj, nézd kicsikém!
Télies, szürke gallyak hegyén
Bársonyos, hűs pici rügybe zárva
Szunnyad a vén bokor ifjú ága,
Száz színes, illatos, dús virága, -
Itt benn vár, - pihen.
- Úgye, csoda ez, kicsinyem?

Halld, halld, a madár!
Fészket rak, hogyha párra talál.
- És őrzik, etetik, féltik, ójják,
A pici eleven sok fiókát
- Mind fura, nagyétű, hangos jószág,
S lassan - nagyranő.
- Fiam! Tietek a jövő!

Beh kék a szemed,
Amikor fénylőn visszanevet!
Kis ember, fiókám, szívem, vérem!
Virágom, levelem, - reménységem!
Minden árny, minden lomb téged védjen!
Élj dús tavaszt!
Áldott a dalod, az útad!

Tóth Árpád:

MADÁRCSICSERGÉS...

Madárcsicsergés,
Nyitott könyvemen napos lombok árnyéka reszket
Ó, betűk, napos élet szürke árnya,
A lap szélén egy apró sugár fut végig.

Igen,
A fák nem nőnek az égig.

Lányi Sarolta:

VALAMI HALK VIRULÁST...

Valamit, valamit, ami hasonlítson az örömhöz,
csak amiként a fű a fához
s a csillaghoz a mécsvilág,
valamit, valamit...

Akárhonnan, akármi, csak nevessen
mint harmatos arccal réti virág,
vagy mint a gyermek anyamellen,
akármi, csak nekem nevessen...

Valamit menteni, menteni kéne
a múlt kincséből, kicsit, akármit,
szomjú zenéket, szép mosolygást
s a jó szemek meleg kis mécsvilágát...

Nem csillagot, két jó szemet csak,
sötéten át is szívbe fénylőt
s valami halk virulást...
Valamit, valamit, ami hasonlítson az örömhöz!

Popper Péter (1933-2010)

A BELSŐ UTAK KÖNYVE
(részlet)

„Senki sem kérheti számon tőlünk, hogy miért nem vagyunk olyanok, mint egy idealizált regényhős vagy egy angyal. De azt igen, hogy miért nem vagyunk önmagunk.”

"Nem tehetünk eleget mindenki elvárásának, nem szolgálhatjuk ki mindenki igényeit. Az emberek annyira sokfélék és olyan sokfélét és ellentéteset követelnek tőlünk, hogy szét kellene szakítanunk magunkat a megsemmisülésig, ha mindennek meg akarnánk felelni. Nem lehetünk jók mindenki szemében, nem lehetünk mindenki kedvelt "Benjáminja". Ez nem lehet magatartásunk mértéke. Szelektálnunk és választanunk kell az elvárások között. Ennek mértéke saját meggyőződésünk, lelkiismeretünk. Ezért adott esetben tudnunk kell "nemet mondani". Csak a jellemtelen, konformista embernek nincsenek ellenségei."

József Attila:

LEVEGŐT!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott

hazafelé menet?

A gyepre éppen langy sötétség szállott,

mint bársony-permeteg

és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak

a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok

a város peremén.

Az őszi szél köztük vigyázva botlott.

A hűvös televény

a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,

amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,

e táj oly elhagyott.

S im váratlan előbukkant egy férfi,

de tovább baktatott.

Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,

mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam

s mikor, miért, kinek.

Aktákba irják, miről álmodoztam

s azt is, ki érti meg.

És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,

mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak

- anyám ott született -

az eleven jog fájáról lehulltak,

mint itt e levelek

s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse

s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.

Lelkem nem ily honos.

Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,

aki alattomos.

Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ

és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.

Pedig hát engemet

sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,

mint apró gyermeket,

ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,

ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban

az idegen anyag,

mint szivemben a halál. De jogom van

és lélek vagy agyag

még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,

ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!

Emberek, nem vadak -

elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,

nem kartoték-adat.

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd

szép, komoly fiadat!

1935. nov. 21.

Ezt a verset már régebben is beírtam ide a blogba, de a Költészet Napján, József Attilára emlékezve, gondolom, elnézhető nekem, hogy a versek közül az egyik legkedvesebbel ünnepelek.

Képes Géza:

AZ ÉLET ÚTJA

Az egyszeregyet
be lehet magolni.
Az élet
nem egyszeregy.
Hol a túlvilág
s hol folyik
az a
sötét víz
mely a Felejtés
országa
felé
visz?

A kéz megpihenhet
nem pihen az agy -
Próbáljon csak megállni
akár egy pillanatra:
az élet
gúnyosan
szórja fejedre
a kihűlt gondolatokat
mint haszontalan hamut.

Felállsz a székről
indulnál valamerre.
Valahol
utak nyílnak
miket nem ismersz.
Mégis
mint a holdkóros
elindulsz
remélve
hogy senki se
szól
rád
s nem zuhansz le
a mélybe -

Kozma László:

VÖRÖSBEGY

A legenda így szól: egymásra talált a
Krisztus és a legkisebb madárka.
Mert a madár azon a fán lakott
Melyből készítették a kereszt-ácsolatot.
És akik az ő fészkét leverték
A keresztet egy megtört vállra tették.
A szikla-úton keringett felette
S a nehéz fát a szárnyával emelte.
Erejénél nagyobb volt a szándék -
Megérzi a Krisztus, és tovább lép.
S hogy megfeszítve ajkai sebesedtek
A madárka csőrében hozott egy vízcseppet.
A Krisztus ekkor a madárra tekintett
Bólintott, s torkára egy vércseppet hintett.
Vércseppet, mely lecsordult a tövis-koronáról
De megváltás lett, vigasz és öröm-zápor.
S a szürke tollú apró verebecske
A Feltámadást dalolta attól kezdve.

Szabó Lőrinc:

TAVASZ ELÉ

Dárdáit már rázza valahol a nap.
Hallod az arany fanfárokat?
Itt az ünnepe a ragyogásnak,
a fényben szinte kigyulnak a házak:

kigyúlok én is a fény előtt
s ahogy a zöldülő mezők
visszaverik és üldözik
a tél fehér seregeit,

úgy ébredek a magam erejére,
úgy tölt be a március melege, vére,
úgy járom a várost ittasan
s szivemben a nap arany arca van.

Óh, harsonás fény, győzelem!
Rugókon táncol az utca velem:
szállok: sugárkezek emelnek
fölébe házaknak, hegyeknek:

szállok, föl, óriás, torony,
s az égbe szétharangozom:
Erő, megváltás, remény és vigasz,
jövel, szentlélek uristen, tavasz!

Gérard de Nerval:

ÁBRÁNDOZÁS

Egy dal zsong bennem s nékem többet ér,
akár egész Mozart, Rossini, Weber,
vágyódó vén ütem, borongva lépdel
s titkos varázsa már csak bennem él.

Ha hallom, lelkem ifjul kétszáz évet,
a trónon Tizenharmadik Lajos,
lankás vidék... az alkony ép megérett,
a domb arany, az ég aranyhabos,

s kővel szegett, nagy téglakastélyt látok,
lábát folyócska mossa álmatag,
körül hatalmas park, húnyó virágok,
s a színes ablakok piroslanak.

S egy ablakban fönn ép egy dáma lebben,
sötét szem, szőke haj lobog felém...
talán egy másik, régvolt életemben
már láttam egyszer – s most emlékszem én!

(Fordította: Radnóti Miklós)

Charles Baudelaire:

AZ ALBATROSZ

Olykor matrózi nép, kit ily csíny kedvre hangol,
albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát,
mely egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,
a kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
leejti kétfelé fehér szárnyát az árva,
s mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, most sántít suta félsszel,
még tegnap szép csoda, ma rút röhejre készt,
csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
másik majmolja a tört szárnyú bicegést.

A költő is ilyen, e légi herceg párja,
kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
de itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja,
s megbotlik óriás két szárnyában, ha lép.

(Fordította: Tóth Árpád)

Szécsi Margit:

MÁRCIUS

Déli szellők, fújjatok csak,
játsszatok a hajamon.
Olvassz havat, melengető
márciusi szép napom.

Fagyos folyó megáradjon,
vessen bimbót minden ág.
Szebb a somfa gyenge szirma,
mint a szürke jégvirág.

Március van, március van.
Ember s állat érzi már,
dong a kaptár, szárnyat rezget
százezernyi kismadár.

Jó volna a nagykabátot
félredobni s könnyeden
játszani és bírkózni a
városvégi zöld gyepen.

Jó volna már munkálkodni;
arra vár a kert, mező.
Szép reményhez, szorgalomhoz
kell a fény, a jó idő.

Pacsirtának kék magasság,
vetőmagnak tiszta föld -
Jöjj el, tavasz, földről, égről
már a telet eltöröld!

Fodor Ákos:

AJÁNLOTT PROGRAM

érkezz sírva, majd
gyakorold a nevetést
s mosollyal távozz

Áprily Lajos:

MÁRCIUS

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - ugye zeng, ugye zeng a szived?

Áprily Lajos:

HOL JÁRT A DAL?

Hol járt a dal - mit kérditek?
Kutak titkát ki fejti meg?

A dalnak is titok marad,
miért dagad, miért apad.

Hányszor van úgy, hogy mélyre ás,
s ti azt mondjátok: hallgatás.

És mondjátok: meghalt, pedig
csak barlangokba rejtezik.

Mélyen muzsikál odalenn,
de zenéje szövegtelen.

Én ismertem némát, nagyot,
ki Nessus-ingben "hallgatott".

Hol járt a dal? Könnytől vakon
sötéten ült a sírokon.

Delejes örvényekbe szállt
és sorsot látott és halált.

És villámfényben látta lenn
a szépség testét meztelen.

Az Isten titkát leste meg,
ha újra szól, azért remeg.

De nem vall róla szó soha,
csak a különös mosolya.

Arany János:

EPILOGUS

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,

Gyalog bizon'...

Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:

S egy a lelkem!

Soha meg se' irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:

Hogy' áll orra

Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:

Nem pöröltem, -

Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott,
Egy kis virág nekem nyitott:

Azt leszedve,

Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:

Néha többet,

Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:

Nagyravágyva,

Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek -
Tudom, boldognak is vélnek:

S boldogságot

Irígy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;

S pályám bére

Égető, mint Nessus vére.

Mily temérdek munka várt még!...
Mily kevés, amit beválték

Félbe'-szerbe'

S hány reményem hagyott cserbe'!...

Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,

Azt nem hozta,

Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,

Kértem kérve:

S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,

Mely sajátom;

Benne én és kis családom.

Munkás, vidám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget...

Ennyi volt csak;

S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:

Mert hogy' szálljon,

Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?