Kormos István:

TÉL KÖZELEDTÉN

Kattannak ajtón, ablakon a zárak,
lecsupált fák dérgyöngy-komiszban állnak,
vakvarjú károg, fecske bujdosik,
ekék, boronák állnak tavaszig.

Boglya didereg kinn a földeken,
egy szénaszállal a csűrnek üzen,
tornyot rajzol a trágyadomb kék gőze,
zsiráfnyakú papot a levegőbe.

A sövénynek a szél a telet mondja,
mikor az ég fehér vasát kivonja,
hódunnát Szent Józseffel lerugat,
vörös fülekkel hajtjuk a nyulat.

Rónay György:

SZERDA ESTE

Szerda este Szabó Jánosék ajtaján
koldus képében zörgetett az Isten
s kért egy falásnyi kenyeret a kenyerükből.

De Szabó János ideges volt és rákiáltott:
„Hord el innét magad te csavargó!”

Hanem az asszony megszánta az öreget,
s kiszólt a küszöbön:
„Várjon csak, jó ember,
maradt tegnap délről egy tálka levesem,
megmelegítem, ha megissza.”

Az öreg leült a küszöbre,
megvárta, míg a leves megmelegszik,
aztán fogta a tányért és kihörpölte az egészet.

Azzal fölállt és elköszönt.

Odabent közben Szabó János
leakasztott a szekrényből egy viseltes kabátot.
„Ezt – mondta az asszonynak – neki adnám.”
Az asszony vállat vont.
Az ember topogott egy ideig,
aztán mégis kiment,
hogy a koldusnak adja a kabátot.
De az Isten akkor már messze járt,
s lassan eltűnt a jegenyék közt.

Rónay György:

A KÖZELÍTŐ TÉL

Hervad már? Nem: a kert még csupa nyár. Lobog
két sárga dáliánk. Nincs ugyan annyi dal,
de hajnalonta még egy-egy sárgarigó
rikolt, s búgnak a vadgalambok.

Élj! – mondom. – Éld nyaradat, míg a hideg szelek
le nem tarolják. Szedd a diót, viseld
gondját a kertnek, irtsd a gyomot, metéld
a vadhajtást; s ha belefáradsz,

ülj ki a napra, idd hunyt szemen át a fényt,
s úgy érj, mint a gyümölcs, kései körte, birs…
– Harkály rebben a lombban, s egy levél lekering:
őszömet olvasom szinében.

Este állok a ház előtt, nézem, a Göncöl
mint csúszik észrevétlen nyúgoti almafánk
fölé, s hallgatom a szemöldök
fában a szúvak szorgos percegését.

Petőfi Sándor:

AZ ORSZÁGGYÜLÉSHEZ

Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
Mert nincs rendében eljárásotok,
Ti a dolog végébe kaptatok,
És így tevétek már régóta mindig;
Látják, kik a multat végigtekintik.
Ki képzel olyan templomépitőt,
Ki a tornyot csinálja meg előbb?
És azt a levegőbe tolja, hogy
Ott fönn maradjon, míg majd valahogy
Alája rakja szépen a falat,
S legeslegvégül jőne az alap.
Ti vagytok ilyen mesteremberek,
Ezért ad a hon nektek kenyeret,
Ezért fizet szivének vérivel!
Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.
Időt, erőt eltékozoltok, és ha
Sükert mutattok is föl néha-néha,
Csak olyan az, mint hogyha engemet
A szomjuság bánt, s adnak víz helyett
Ételt, s talán még épen olyan ételt,
Mitől szomjúságom csak jobban éget.
Ha ez siker, ha ez jótétemény:
Elmémet a bölcsőben hagytam én.
Hiába minden szép és jó beszéd,
Ha meg nem fogjátok az elejét,
Ha a kezdetnél el nem kezditek...
Sajtószabadságot szerezzetek.
Sajtószabadságot, csak ezt ide!
Ez oly nagy, oly mindenható ige
A nemzetben, mint az isten "legyen"-je,
Amellyel egy mindenséget teremte.
Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
Eláradó bőségben termenek,
S bár az utósó szolga és a pór
Zsebébül aranyat marokkal szór:
Azon nemzetnek még sincs semmije,
Azon nemzetnek koldus a neve.
S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
Nyomorg, tengődik mindenfélekép:
Azon nemzet gazdag végtelenűl,
Mert a jövendőt bírja örökűl.
Haladni vágyunk; de haladhatunk?
Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
Hová megyünk?... meglássátok, gödörbe.
Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
A szellem rab, s a ronda légbe fúl,
Mely dögvészes már önnön átkitúl.
A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
A ház végére láncba szoriták,
S láncát harapva tördeli fogát,
Amellyel védni tudná a hazát...
A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
Megvetésére a kerek világnak!

Pest, 1848. február

Leszek Kolakowski:

GYŰLÖLETBEN ÉLNI, - HALÁLBAN ÉLNI...

Soha, senkinek, semmilyen körülmények között, semmilyen helyzetben nincs joga gyűlölni.
Az igazság, abban a pillanatban igazságtalansággá válik, mihelyt a gyűlölet segítségével kívánják megvédeni, vagy ami ugyanazt jelenti: önmegsemmisítés a gyűlöletet az igazság szolgálatába állítani.
A gyűlölet tönkreteszi, erkölcsileg védtelenné teszi az egyént a külső erőkkel szemben. A gyűlölet az egyén erkölcsi megsemmisítését, öngyilkosságát jelenti, s még a szolidaritás gyökerét is kitépi a gyűlölködőből. A kifejezés: vak gyűlölet - kitűnően mutatja a lényeget. Nem lát mást, csak ezt: gyűlöletet!
A gyűlöletnek pusztán negatív jellege megbénítja az emberek közötti érintkezés normális formáit, elpusztítja a személyiséget, és így kitűnő eszköz arra, hogy az embert szellemileg lefegyverezze.
A gyűlölet mindent felemésztő energiája megöli a bizalmat, az emberi kapcsolatokat, véget vet az egyén integritásának, és ezért lelkileg előbb semmisíti meg magát az egyént, mint állítólagos ellenségét. Ebből kiindulva megállapíthatjuk: gyűlöletben élni annyit jelent, mint halálban élni.

Csorba Győző:

TEVÉKENY ŐSZ

Szó sincs itt semmiféle gyászról az ősz
teljes iparkodással ténykedik:
szervezi a kerti brancsot a kezdőket
kitanítja a haladókat emlékezteti
s fokozatosan adagolja
a kopárságot hideget olykor
a gürcölésbe csöpp játékot is kever:
például ökörnyálat úsztat szusszanó
sündisznóval zörgeti végig az avart
s a gyöngyvirág-tövön piros bogyót fakaszt

De persze többnyire mégiscsak dolgozik
hogy meglegyen aminek meg kell lennie:
az ál-halál a visszatartott lélegzet
a tág-üres terek a hasznos türelem
mikor majd agresszíven és hatalmasan
a zúzos talpú tél megérkezik.

Vészi Endre:

A HALLGATÁS

Elpendülsz majd mint egy túlhangolt gitár
még rezonál dallamod fémtárgyak
fölcsiszolt felületén
s a kifeszült húrokon
fénymázként ragyog a csend
az is majd te leszel
a hallgatás
időtlen időkön át

Pozsgay Domonkos:

DOMA VERSE

Egy hörcsög szörpöt szörcsög
és rájönnek a hörcsög görcsök.
Kiöntötte a hörcsög szörpöt
s nem szörcsög többet hörcsög szörpöt.

Kányádi Sándor:

HARMAT A CSILLAGON

Megjártam bár a történelmet,
konok vagyok, konokabb, mint a gyermek,
kinek apja hiába magyarázza,
hogy nem labda a hold,
konok, ki ha százszor meglakolt,
százegyedszer is a könyörtelen
igazat keresem.
Ez a kenyerem.

A boldogság tört szárnyú madara
vergődik a tenyeremen;
a boldogság tört szárnyú madarát,
mely évezredek óta
röppen fel s hull alá,
nekem kell fölrepítenem.

Vergődtem, vergődöm magam is,
– megviseltek a hosszú századok –;
szétosztom minden örömöm,
a bánatomon is osztozzatok.

Ó, szép szavak barokkos balzsama, –
ne hosszabbítsd a kínjaim!
A féligazság:
múló novokain.
Az egyenes beszéd,
nekem csak az a szép.

Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom.
Ezért tart engem a társadalom.

Labda a hold! S ha netán el nem érném,
harmat leszek, harmat e csillagon,
hogy fényemtől is fényesebbnek
lássák a földet a
szomszédos égitestek.

S ha elszólít a Nap,
nyugodt lélekkel mondják:
tócsákkal nem szövetkezett,
liliomok fürödtek benne,
úgy tűnt el, amint érkezett.

Emily Dickinson:

A LÉLEK SAJÁT TÁRSAT VÁLASZT...

A lélek saját társat választ.
S ajtót betesz.
Őnéki már a majoritás
Kívül reked.

Nem mozdul, hogyha hintó áll meg
A kapunál,
Nem mozdul, hogyha császár térdel
Lábainál.

Tudom, hogy egyet választott csak,
Az volt övé,
Aztán figyelme héját zárta,
Akár a kő.

(Fordította: Károlyi Amy)

Emily Dickinson:

MINT BÁNAT, ÉSZREVÉTLENÜL...

Mint bánat, észrevétlenül
Elmúlt a nyár megint.
Oly érzékelhetetlenül,
Hűtlenségnek se tűnt.
Nyugalom áradt szét,
Mint rég jött alkonyon,
Vagy mint ha délután a táj
Magányosan borong.
Korai est köszönt be,
Idegen virradat,
Mint menni vágyó vendég,
Kit bánt, ha nem marad.
S így, bár hajó se vitte,
Nem röpítette szárny,
Nyarunk a szépség bűvkörébe
Átsiklott könnyedén.

(Fordította: Tábor Eszter)

Emily Dickinson:

TOLLAS KIS JÓSZÁG A "REMÉNY"

Tollas kis jószág a „remény”,
Lelkünk ágára ül,
Fújja szövegtelen dalát,
És sosem némul el,

S legjobban orkánban hallani:
S ugyan ádáz vihar,
Mit túl nem zeng e sokakat
Melengető madár.

Fagyos földön hallgattam őt
És távol tengeren,
De tőlem morzsát sose kért
Végínségébe sem.

(Fordította: Tótfalusi István)

József Attila:

(ŐS PATKÁNY TERJESZT KÓRT...)

Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.
Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli.

S mert a nemzetekből a szellem
nem facsar nedves jogokat,
hát uj gyalázat egymás ellen
serkenti föl a fajokat.
Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll -
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.

Lógatják szárnyuk az ínségnek
gombostűjére szúrt nyarak.
Bemásszák lelkünket a gépek,
mint aluvót a bogarak.
Belsőnk odvába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg -
űzi egymást a bosszuállás
vágya s a lelkiismeret.

S mint a sakál, mely csillagoknak
fordul kihányni hangjait,
egünkre, hol kinok ragyognak,
a költő hasztalan vonit...
Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
vastőrökül köröskörül
hányszor lelkembe vagytok szurva -
(itt csak meghalni sikerül.)

S mégis bizom. Könnyezve intlek,
szép jövőnk, ne légy ily sivár!...
Bizom, hisz mint elődeinket,
karóba nem húznak ma már.
Majd a szabadság békessége
is eljön, finomúl a kín -
s minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain.

Garai Gábor:

SZÁMVETÉS

L. A.-nak

Csak esti séta ez, vagy évek óta
járjuk? Cipőnkön vastagszik a por.
Hová, barátom? Álljunk meg egy szóra:
legjavunkat elhagytuk valahol.

Emlékszel még? Hogy esküdtünk jövőre
és küldetésre; mint tán senki sem!
S már-már – ne szépítsd – függünk a világon,
fületlen pitykék, fölöslegesen.

Úgy indultunk tizennyolc éves fejjel,
hogy holnapután próféták leszünk...
Jaj, nem az bánt, hogy nincs hírünk, hatalmunk,
mégcsak az sem, hogy üres a zsebünk;

de arra szegődtünk, hogy mindenestül
visszhangozzék bennünk e nemzedék. -
Számláld csak össze, mit tettünk azóta,
szedd ki a javát: alig egy marék.

Alig egy marék, ifjúság iszapja
az is: elmerül, minek menteni.
Gyógyíthatják-e férfi-gondjainkat
kamaszkorunk balzsam-emlékei!...

Verd le a port! Addig tart ez a séta
- s szűkül az út, szűkül szemlátomást -
míg megtanuljuk méltón elviselni
a reánkmért egyetlen vallomást,

s hazatalálunk - vándor céhlegények -,
ujjunk hegyében érik a remek.
Túlkevés volna halhatatlanságnak,
hogy szépen voltunk élhetetlenek.

Faller János:

***

Csikorgó napjaim futószalagján járva,
ahol az agy kifárad, ahol a szív kiég,
amikor a szabadság kapuit már kitárja,
hallgatom a vigaszt: a rigók énekét.

Hajnalban, hat felé, harmatos pirkadatban,
álmaim zeg-zugos útjait járva még,
hallom: a bodzafán megint rigódal harsan
s idézi régenvolt éveim reggelét.

Tudom, napjaim homályba hullnak már
s meg-megbotlik szívem, az örök zaklatott,
lapjait sebesebben pergeti rám a naptár
s ritkulnak benne a pirosbetűs napok.

És mégis, mégis: a rigódal hallatára
a lélek újra s újra felszárnyal, nyugtalan.
Nehéz fizetni bár: ez az emlékek ára
- és újra fogadom: nem adom meg magam.