Weöres Sándor:

DUNA MELLETT

Duna mellett kopár fa,
rászállott a madárka,
rászállott a madárka,
vízre-hajló ágára.

Kettőnket, te madárka,
csak elbír a kopár fa,
ráülünk az ágára,
fütyülünk a világra.

Weöres Sándor:

BUBA ÉNEKE

Ó ha cinke volnék,
Útra kelnék,
Hömpölygő sugárban
Énekelnék -
Minden este
Morzsára, buzára
Visszaszállnék
Anyám ablakára.

Ó ha szellő volnék,
Mindig fújnék,
Minden bő kabátba
Belebújnék -
Nyári éjen,
Fehér holdsütésen
Elcsitulnék
Jó anyám ölében.

Ó ha csillag volnék
Kerek égen,
Csorogna a földre
Sárga fényem -
Jaj, de onnan
Vissza sose járnék,
Anyám nélkül
Mindig sírdogálnék.

Weöres Sándor:

A MEDVE TÖPRENGÉSE

Jön a tavasz, megy a tél,
barna medve üldögél:
- Kibujás vagy bebujás?
Ez a gondom óriás!

Ha kibujok, vacogok,
ha bebujok, hortyogok;
ha kibujok, jót eszem,
ha bebujok, éhezem.

Barlangból kinézzek-e?
fák közt szétfürkésszek-e?
lesz-e málna, odu-méz?
ez a kérdés de nehéz!

Utassy József:

MOTÍVUM

Küszöbén az estnek

csillagfakadáskor
dalba fog az ember

ha már fáj a sorsa
nagyon szépen fájjon

küszöbén az estnek
csillagfakadáskor

Jorge Luis Borges:

LABIRINTUS

Bent rekedtél. Nem lesz ajtó soha.
Ez az erőd a világegyetem,
nem szimmetrikus, nincs szabálya, sem
titkos középpontja, külső fala.
Hogy kemény utad véget ér, ne várd,
mivel konokul kettéágazik,
aztán konokul kettéágazik
megint. Vasból van sorsod és bírád.
Ne reméld, hogy a bika, aki ember,
s kitől e végtelen kőrengeteg
megtanulta, hogy mi a rettenet,
megrohamoz elsöprő lendülettel.
Nincs. Semmit ne várj. A fenevadat sem
ebben a feketedő szürkületben.

(Fordította:Imreh András)

Tóthárpád Ferenc:

BÁRSONYODBA ÖLTÖZÖM

Megismerem, ha rám hull az árnyék,
Ha mögöttem is állsz, én érzem meleged!
Egyébre már mire is vágynék.
Talán – ha megfognád a kezemet...

Talán, ha még szólnál néhány jó szót,
S hazudnád, hogy akárhány életen is át…!
Belém a sors kínzó sebet rótt,
De nem felejtem árnyad bársonyát!

Kányádi Sándor:

RELATIVITÁS

- Megállt az idő - mondják,
akik megálltak.
- Rohan az idő - mondják,
akik rohannak.

A várakozónak: végtelen;
a rabnak: mozdulatlan;
a bölcsnek: mély;
az alkotónak: kevés;
emennek: boldog;
amannak: boldogtalan;
kecsegtető és kilátástalan,
satöbbi, satöbbi… csupa
érzelmi hozzáállás.

Einstein fölfedezése nem sokat
változtatott a közfelfogáson.

Nádasdy Ádám:

A VAKSI SZEMŰ PERSPEKTÍVÁI

Bátorság is kell, nem csak merészség,
hogy másképp láss, hogy lassú izzással
pörköljön meg a mások igazsága.
Mennyi kanyarral érünk el oda,
ahol már régen lennünk kellene! –
gondolod, és a magad egyenes
útját próbálod tartani. De átég
térképeden a szeretet parazsa,
meggörbíti a legegyenesebb
akaratot, jól tartott irányt.
És meglátod, vaksi, elhízott szemű,
a reménytelenség isten-hosszú,
hideg perspektíváit, amiken átég,
átég a szeretet, elrontja ezt is,
az elegáns, hosszú fasorokat.

Varró Dániel:

RANDI

Kimondok minden mondhatót
(a fecsegésben annyi báj van),
de bárcsak arra volna mód,
hogy mibenlétem konstatáljam.

Meg a te mibenlétedet.
A csíkos kabátot, a kesztyűt,
a szipli-szeplős részeket
a soha-már-be-nem rekesztjük

röhincsélések tetején
(hogy nem potyog nyakadra egy sem?)
vagy azt, hogy ez a te meg én
végsősoron mit is jelentsen.

Hogy a sok pusziból mi lett.
Hogy van-e közös mibenlétünk.
Hogy véletlenül vagy direkt
van az, ha egy ütemre lépünk.

Hogy akkor ez most szerelem
(tudod, a soha-el-nem-válunk
én-csak-veled-te-csak-velem)
vagy egyszerűen csak úgy járunk?

Áprily Lajos:

ESIK

Csepergés indult, őszi dallamú,
a tükrömben sötét maradt az ég,
a hajnalban sem volt fény, csak hamu,
s künn sírt, egész nap sírt a szürkeség.

Reményik Sándor:

VAGY-VAGY

Vagy egy nagy mű, – vagy egy nagy szenvedély.
Vagy égő nyár, – vagy gyémántfényű tél.

Vagy az Úristen, – vagy az emberek.
Vagy a kolostor, – vagy fészek-meleg.

Vagy a csúcsok nagy, edző hidege,
Vagy egy asszony simogató keze.

Vagy fent, vagy lent, élőn, halálra-váltan,
Jaj, csak ne felemásan, felemásan!

Kormos István:

MEGISMERÜNK EGY PISZE KÖLYÖKMACKÓT, AKI MINDIG ELCSAVARGOTT AZ ERDŐN

Hol volt,
hol nem,
messze, messze,
volt egy boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
Vackor nevű
kicsi medve,
nem is medve,
csak egy apró,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.

Az az apró,
kölyökmackó,
az volt ám csak
nagy csavargó,
egész nap járta az erdőt –
hiába kereste anyja,
bömbölt utána az apja,
nem lelték a csöpp tekergőt.

Hát egy szép nap,
alkonyatkor,
megint messze
kószál Vackor,
csalta játék,
tarka lepke –
itt egy kicsit vackort szedett,
vackort, azaz vadon termő
erdei vadkörtét, ahogy
vadon termette az erdő,
ott egy kicsit fára mászott,
le a fáról,
föl a fára,
szagos fűbe heveredett,
barlangba bújt bújócskázva;
addig,
addig,
napnyugodtig,
míg elérte,
el az este.

Este,
este,
csöndes este,
sötét a távol,
a messze,
sötét a hegy
és az erdő.
Fenn az égbolt elsötétül,
a kék sötétebbre kékül,
sötét dunyha:
száll a felhő.
Fél is ám a kicsi medve,
megriad a pisze mackó,
menne haza
árkon-bokron,
futna átal
dimben-dombon,
bújna anyja bundájához,
apjához a csöpp csavargó.

Hanem
hajjaj,
nagy ám
a baj!
Mert elmosta,
el az este,
elmosta az árkot-bokrot,
el a szelíd dimbet-dombot,
amin átal
az az apró,
az a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó
az otthonát megkeresse.

Fölötte az ég ragyog:
feljöttek a csillagok,
de a piszén pisze,
boglyos,
a bolondos,
erdő mélyiben zokog.
Hull a könnye,
hulldogál,
csöpp mancsára
csurdogál:
szipog,
szepeg,
hüppöget,
ejt nagy kövér
csöppöket,
ül egy lombos
fa alatt,
és keserves bánatában,
vigasztalan búsultában
szíve majdhogy megszakad.

Hát az apja
micsinál?
Talán nyugodtan
pipál?
Ugyan nem,
hanem az erdőn
kölyke után ordibál:
– Vackor fiam,
hallod-e?
Héj, te kölök,
fuss ide!
Szaladj hozzám,
hogyha mondom,
mert elraklak,
rontom-bontom!

Hanem mire
kiabál?
Csöpp kölykére
nem talál.
Bejárhatja,
be az erdőt –
mehet átal
árkon-bokron,
mászhat átal
dimben-dombon,
sűrű erdőn csatangolhat,
barlangokban barangolhat,
míg egy fa alatt meglátja,
nagy hüppögve megtalálja,
meg a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze csöpp tekergőt.

Örömében felkiált,
ölbe kapja csöpp fiát:
– Vackor kölykem,
hallod-e?
Hogyan császkáltál
ide?
Nem megmondtam,
el ne kószálj,
tiltottam, hogy
messze bóklálj,
hanem ez volt az utolsó –
többet minket
nem ijesztesz,
hét határra
nem tekergesz,
mert aszondom,
kutya brumma:
holnap reggel kézen kaplak,
és az óvodába adlak,
az ám,
te pisze csavargó.

És apjával akkor
hazasétált Vackor.

(Mese Vackorról, egy pisze kölyökmackóról - részlet)

Kormos István:

A NYÁR GYEREKEI

Kölyök felhőcske szendereg,
csak ikre lesz esőhasas,
vizen, szikrázó szőnyegen,
nyargal egy csepp törökkakas.

Le-föl sétálgat a vödör,
szélére szomjas fecske ül,
barázdában két nyúl kotyog
oroszul, németül, csehül.

Sárkány a szérűn, morrogó,
torka gyöngy rozsszemet fuvall,
Mézes Annuska játszogat
kaviccsal, halpattantyúval.

A rét zöld lábakon szalad,
fésülgeti hétujjú szél,
veremben répa aluszik,
kukoricához tök beszél.

Egy szalmasárga kiscsikó
pálcalábain fut s nyerít,
a völgyben ember bandukol,
kék por kottázza lépteit.

Fodor Ákos:

SOSE BÁND

a hang… a hangot a csend szüli meg
és észre talán csak úgy veszed,
ha már vele-száll, vele zeng
szíved…

a fényt a szem fura mágusaként
úgy zárja keretbe a vaksötét,
hogy élesen álljon a kép
eléd!

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés, amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

míg hazaérsz,
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész,
sosem árt, ami ér, sem a rossz
sem a jó
sose kész…

a csend… a csendet a hang szüli meg
és észre talán csak úgy veszed,
ha hozzásímulsz,
s veletart szíved

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés,amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

míg hazaérsz,
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész,
sosem árt, ami ér, sem a rossz
sem a jó
sose kész.

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés,
amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

Fodor Ákos:

ARCKÉPCSARNOK

Van egy arc,
amit csak önmagunkat elképzelve látunk
– lehet, hogy ez az igazi.

És van annyi arcunk,
ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet,
hogy ezekben akad néhány közös vonás
– lehet. Akkor ez a valóság.

Van egy,
amit tükörbe nézve látunk: villám-
gyorsan alakuló, képlékeny látvány:
múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék
– efölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el.

És van,
van arc, amit csak az lát, aki szeret,
akit szeretünk. Ez a legszebb,
a legmulandóbb. A legérvényesebb.