Orbán Ottó:

A MÚZSA CSÓKJA

A ritka kegyelmi pillanatban,
Amikor az alvó agyban egy retesz bekattan,
Vagy épp hogy kinyílik egy ajtó, s némi fény
Dereng föl az idegdúcok tövén,
Még nem fölismerés, csak ködszitáláshoz hasonló sejtelem,
De máris csalogat és csábít és játszik velem,
Még nem kerek mondat, még csak nem is értelmes szó,
Kimondható, leírható, fölfogható,
De él bennem egy indián nyomolvasó,
S követni kezdem a rejtélyes vad nyomát
Árkon, bokron, bozóton át,
Kockáztatva azt, hogy egy fatörzs mögül
Kilép egy medve és megöl,
Vagy az eget bámulva, ahol egy sas köröz fenn,
A nyakam szegem egy sáros gödörben;
És lidércnyomásba fordul az álom,
Mert megvan, itt van, és mégsem találom.
A fogam vacog, az ajkam remeg,
Hajnali fél ötkor fölébredek –
Egy verssor libeg a nyelvemen,
Amit ki tudja, ki sugallt nekem,
És amin ronthatok, javíthatok,
Amíg élek s meg nem halok.