Tóth Árpád:

VÍZIÓ A VONAT ABLAKÁBÓL

Fájt-é már szívetek a gyorsvonatban
Hallgatva lágyan zúgó kerekét,
Át néma síkon, holdas alkonyatban,
Nézvén az ablak sötét keretét,
Min úgy tűnik a táj át, tovafolyva,
Szeszélyes rajz, mit gyors kéz letörűl,
Mintha bús művész bús vázlata volna,
Ki száz képet kezd, s egynek se örűl?

És őriz-é a lelketek ily tájat,
Mely tovaszédűlt a vonat mögött,
De mégis emlék, s mégis egyre fájhat,
Bár múlt takarja s messzeség, örök?
Tán tört íve egy híd vén vonalának,
Vagy egy idegen országúti hárs, -
Ránéztetek, s akkor sírt fel a bánat,
Fülkétekben a titkos útitárs...

Egy ismeretlen, bús kis állomásnak
Képét így őrzöm, vitt a gyorsvonat,
Azt hittem akkor, hogy öröm vár másnap,
Mely felzendíti rekedt sorsomat,
S künn messzi sík mélyűlt a végtelenbe,
Távol hegy rémlett, kettős, lomha kúp,
Mintha egy roppant teve púpja lenne,
S a holdat vinné, sárga nagy batyút...

S egyszerre csüggedt, sötét karavánok
Búját küldte a táj, mit az éj rajzolt,
S oly céltalannak rémlett, amit várok,
Hogy szívem lüktetve lökte a jajszót:
"Óh, vágyam, vágyam, sivatag hajója,
Hová viszed fantasztikus batyúd?
Holdbéli kincsed? hisz régen homokba
Fúródott minden szép és boldog út..."

S szívemben itt van most is ferde rajza
Az éji látomásnak, s felremeg,
Ha kicsiny üdvért vaskorbácsu hajsza
Uj útra vérzi fáradt lelkemet,
Óh az az éj, nagy fekete lován,
Lobogó fehér felhőburnuszával,
Mint komor arab üget tétován,
S örök társam a Szaharákon által...