Jan van Nijlen:

TÁJKÉP

A bükkök rőtes, őszi fényben álltak
kék tenger előtt, rezzenéstelen.
Izzott az alkony, s levelek szitáltak
aranyában ezerszám, nesztelen.

Csönd, béke volt... De szűnös-szűntelen
búcsúdal szólt a napsütötte ágak
közül, hol mondhatatlan édesen
csivitolt a délre húzó madárhad.

Majd éj lett. A dal megszűnt. Felnyögött
a szél. A víz tompán csapkodni kezdett.
Az első csillag sárgásan villogott.

S a homályban egyszerre megjelentek
szigorúan, komoran a halászok
japán árnyképei a nád fölött.

(Rónay György fordítása)