Zelk Zoltán:

NEM TUDSZ TE MEGHALNI

Hiába feküdtél a sinekre, lásd be,
nem tudsz te meghalni. Vak vagonok sora
düböröghet rajtad, s vonatnál dübörgőbb
évek szerelvénye – nem fog rajtad halál.
Megválthatsz egy népet, magad meg nem váltod,
a megváltók sorsa kikelni a sírból.
Te sem rejtőzhetsz hát, hiába vágysz ülni
holt rigók lelkével a semmi nyugalmas,
fuvalom-se-bántja, rezdületlen ágán.
S kínálnád még százszor magad a halálnak,
lenne pusztulásod országos ezerszer,
akkor sem bocsátna el az élő világ.

Hogy is bocsájtnának! Szükség van szavadra.
Arra is, mit szájjal a füleknek mondasz.
Jöjj, lobbantsd hát lángra vitáink parazsát,
fénylő, szép gondjaink ki ne aludjanak
értetlen, vak szavak sivár hamujától.
Jöjj, te Vitatkozó, jöjj, te Magyarázó,
várnak éji szobák, a Költészet gondja.
Lássuk, mily ábrákat vés mutatóujjad
ércnél maradandóbb füstbe-lámpafénybe.
Ne kéresd hát magad. Kelj föl a sinekről,
te széttéphetetlen! S úgy jöjj közénk, haza,
ahogyan éveid azt megkövetelik,
ötven tél derével hetyke bajuszodon.

Igy illesz már közénk… Hát még az ifjakhoz,
kik atyjuknak vallnak, s versed páncéljába,
hűségbe öltözve vágnak az időnek –
hidd el, fölismernék, téli ág alatt is
változtathatatlan, szép kamasz-mosolyod.