W. Shakespeare:

XCVII

De komor tél volt tőled távol élnem,
ki a futó év boldogsága vagy!
Hogy dideregtem, nappal is sötétben,
a vén December tar ege alatt!
Pedig nyár volt ez az eltolt idő:
a terhes ősz nehéz kincsgarmadát,
Május kéjét hordozta, mint a nő
özvegy méhe a holt férj magzatát:
e dús özön mégis szinte apátlan
gyümölcs és csak árvák reménye volt,
hisz minden csak veled örül a nyárban,
s ahol nem vagy, ott a madár se szól;
    vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb
    sápad, telet sejt és borzongva bólong.

(Fordította: Szabó Lőrinc)