Török Sophie:

SZÉP ÖREGSÉG

Nyár van, s én fázom.

Összehuzódva gunnyasztok, borzong a hátam -
hirtelen látom magam, látom mozdulataimat,
milyen ismerős ez! anyámat látom
fázós vállaival, nagyanyámat
nagykendő bolyhai közt.
Óh nem az arc öregszik.
Rejtve fon-sző a lélek, s az öntudatlan
test követi titkos parancsát.
Kis mozdulatok nőnek, enged a fej,
enged a váll, ujjak, karok, csipő
és szemöldök készülődnek lassan
melegebb vackot vonni maguk körül.
Régi szekrényből kihuzott kendőm halk
penészt illatoz. Jóságos kendő, lágy meleg,
nemrég még tarkán s kacéran ölelt - óh
hol tanultam ezt a mozdulatot! Most ugy
csavarodik körém anyáskodó meleggel, mintha
karjaim örökölték volna öregek ügyeskedését.
Karosszék, nagy bolyhoskendő... óh régi
asszony a karosszékben! hol van már
futkosó vágyad? s lázongásod a nyugalom
ellen? hol van már minden...
Fázós kezek s nyilaló derék korszaka jön,
megbékélt öregség. Uj aprócska gondok
jönnek, körülményes nyüglődés léghuzatért,
teák, szirupok, derékalj, lábmelegitő!
Uj gyerekkor, naiv, s kényeskedő, epedő inny
tilalmas jók után. A lélek pihen, maradék erőkkel
az erőtlen testet kell védeni már, sziv, vágy
és akarat magától él. Nem kell vergődni, ujat
tanulni. Poros ajtók pattannak agyamban
és ismeretlen mélyekből készen áramlik ujjaimba
anyáim hosszu sorának szelid tudománya.