József Attila:

(ŐS PATKÁNY TERJESZT KÓRT...)

Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.
Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli.

S mert a nemzetekből a szellem
nem facsar nedves jogokat,
hát uj gyalázat egymás ellen
serkenti föl a fajokat.
Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll -
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.

Lógatják szárnyuk az ínségnek
gombostűjére szúrt nyarak.
Bemásszák lelkünket a gépek,
mint aluvót a bogarak.
Belsőnk odvába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg -
űzi egymást a bosszuállás
vágya s a lelkiismeret.

S mint a sakál, mely csillagoknak
fordul kihányni hangjait,
egünkre, hol kinok ragyognak,
a költő hasztalan vonit...
Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
vastőrökül köröskörül
hányszor lelkembe vagytok szurva -
(itt csak meghalni sikerül.)

S mégis bizom. Könnyezve intlek,
szép jövőnk, ne légy ily sivár!...
Bizom, hisz mint elődeinket,
karóba nem húznak ma már.
Majd a szabadság békessége
is eljön, finomúl a kín -
s minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain.

Garai Gábor:

SZÁMVETÉS

L. A.-nak

Csak esti séta ez, vagy évek óta
járjuk? Cipőnkön vastagszik a por.
Hová, barátom? Álljunk meg egy szóra:
legjavunkat elhagytuk valahol.

Emlékszel még? Hogy esküdtünk jövőre
és küldetésre; mint tán senki sem!
S már-már – ne szépítsd – függünk a világon,
fületlen pitykék, fölöslegesen.

Úgy indultunk tizennyolc éves fejjel,
hogy holnapután próféták leszünk...
Jaj, nem az bánt, hogy nincs hírünk, hatalmunk,
mégcsak az sem, hogy üres a zsebünk;

de arra szegődtünk, hogy mindenestül
visszhangozzék bennünk e nemzedék. -
Számláld csak össze, mit tettünk azóta,
szedd ki a javát: alig egy marék.

Alig egy marék, ifjúság iszapja
az is: elmerül, minek menteni.
Gyógyíthatják-e férfi-gondjainkat
kamaszkorunk balzsam-emlékei!...

Verd le a port! Addig tart ez a séta
- s szűkül az út, szűkül szemlátomást -
míg megtanuljuk méltón elviselni
a reánkmért egyetlen vallomást,

s hazatalálunk - vándor céhlegények -,
ujjunk hegyében érik a remek.
Túlkevés volna halhatatlanságnak,
hogy szépen voltunk élhetetlenek.

Faller János:

***

Csikorgó napjaim futószalagján járva,
ahol az agy kifárad, ahol a szív kiég,
amikor a szabadság kapuit már kitárja,
hallgatom a vigaszt: a rigók énekét.

Hajnalban, hat felé, harmatos pirkadatban,
álmaim zeg-zugos útjait járva még,
hallom: a bodzafán megint rigódal harsan
s idézi régenvolt éveim reggelét.

Tudom, napjaim homályba hullnak már
s meg-megbotlik szívem, az örök zaklatott,
lapjait sebesebben pergeti rám a naptár
s ritkulnak benne a pirosbetűs napok.

És mégis, mégis: a rigódal hallatára
a lélek újra s újra felszárnyal, nyugtalan.
Nehéz fizetni bár: ez az emlékek ára
- és újra fogadom: nem adom meg magam.

Archibald MacLeish:

ARS POETICA

Legyen a vers tapintható
s néma mint egy dió
titok
mint a kéznek régi pénzdarabok
csöndes mint egy kopott szegélyű kő
egy párkányé ahol moha nő -

legyen a vers szótlan
mint a szárnycsapás
legyen a vers látatlan mozdulat
ahogy a hold halad
tünékeny, mint ha leoldja
az éjt a fákról, gallyaként a hold
tünékeny, mint ha eltűnik a tél mögött
a lélekből, emlék emlék után, a hold -

legyen a vers látatlan mozdulat
ahogy a hold halad

legyen a vers ugyanaz
ne igaz

a minden fájdalmak láncolatára
egy üres kapualj
meg egy cserfa ága
a szerelemre
a meggyűrt füvek
és két fény a tengeren -

ne szóljon a vers
de legyen

(Fordította: Várady Szabolcs)

Hernán Valdés:

III. ZSOLTÁR

A sebzett ember tüskéket növeszt,
mint a rózsa.
Titokba burkolózik,
bezárul, mint egyes virágok,
ha jön az este,
hanem ő mindörökre.

A szíve befelé száll,
az árnyak közt elrejtezik,
és csak a bor s a kedélyes lélek melege
tér vissza olykor.

De ha le nem rombolod
a menedéket, melyet a sötétben
talál az ember,
egyszer örök börtönévé lesz az,
és, akkor, a halála is,
jóvátehetetlen.

(Fordította: Tótfalusi István)

Juhász Gyula:

ALBUMOK

Fekete és ezüstös albumokban
Ma gyermekségem napjait lapoztam,
Szent tavaszom virágait kerestem
Szőke hajakban, nefelejcs szemekben.
Ó évek, mélyek, szépek, messze kékek,
Ó partok, révek, hova már nem érek,
Remények, arcok, harcok és kudarcok,
Miként virág hajt s lankás, néma hantok.

Ó szép királyfi zöld vadászruhában,
(Királyfi voltam én is hajdanában,)
Akit megöltek, aki visszajár még,
(Megölt öröm, szép, bús királyi árnyék.)
Apám, anyám ifjú szerelmi párja,
Mirtusz, mosoly, (egyik már sírba zárva.)
Fekete és ezüstös albumokban
Egy gyermekarc néz rám ma, aki voltam.

Juhász Gyula:

ESTI DAL

A nappal fényében, zajában
Elődöng árva egymagában
A lelkem, tévedt jövevény,
Oly idegen nekem a hajsza,
A szívemet dalokra ajzva
Oly inkognitó megyek én.

De ha az alkonyat leszállott,
Olyan kedves, kámzsás barátok
A barna árnyékok nekem,
A messze menteket idézik,
A múlt szelíden iderémlik
És földereng az életem.

Újévi köszöntő

ADJON ISTEN MINDEN JÓT

Adjon Isten minden jót
Ez új esztendőben:
Jobb üdőt, mint tavaly volt,
Ez új esztendőben;
Jó tavaszt, őszt, telet, nyárt,
Jó termést és jó vásárt
Ez új esztendőben;

Adjon Isten minden jót
Ez új esztendőben:
Zsíros esőt, kövér hót,
Ez új esztendőben;
Bő aratást, szüretet,
Egészséget, jó kedvet
Ez új esztendőben!

Adjon Isten minden jót
Ez új esztendőben:
Drága jó bort, olcsó sót
Ez új esztendőben;
Jó kenyeret, szalonnát
Tizenkét hónapon át
Ez új esztendőben!

Adjon Isten minden jót
Ez új esztendőben:
Vegye el mind a nem jót,
Ez új esztendőben;
Mitől félünk, mentsen meg,
Amit várunk, legyen meg,
Ez új esztendőben!

Juhász Gyula:

BETLEHEM

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Ki Betlehemben született ez este,
A jászol almán, kis hajléktalan,
Szelíd barmok közt, édes bambino,
Kit csordapásztoroknak éneke
Köszöntött angyaloknak énekével.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Hogy anyja az Úr szolgáló leánya
És apja ács volt, dolgozó szegény.
És nem találtak más födélt az éjjel
A városvégi istállón kivül.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Kit a komor Sibillák megígértek,
Kit a szelíd Vergilius jövendölt
S akit rab népek vártak, szabadítót.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
A betlehemi kisded jászolára,
Amely fölött nagyobb fény tündökölt,
Mint minden földi paloták fölött.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Augustus Caesar birodalma elmúlt,
Az ég és föld elmúlnak, de e jászol
Szelíd világa mindent túlragyog.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz,
A kerek föld mindegyik gyermekéhez
Egy üzenettel jött: Szeressetek!

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
És hallgassátok meg az angyalok
És pásztorok koncertjét, mely e szent éj
Ezerkilencszázhuszonhároméves
Távolságából is szívünkbe zeng.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
S gondoljatok rá holnap és minden áldott
Napján e múló életnek s legyen
A betlehemi énekből öröm,
A karácsonyi álomból valóság
És békessége már az embereknek!

Ady Endre:

ADJON ISTEN MINDENKINEK

Adjon Isten békét, kedvet
Asszonyoknak, embereknek,
Sok örömet mindenkinek,
Pénzt, szerelmet, vágyat, hitet.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

Úgy szeretném megtalálni,
Úgy szeretnék azzá válni,
Kinek az élet teher:
Az ember könnyen megy el.
Gyönyörű-kék Itt az Ég.

Által-adni úgy szeretném
Sok hirtelen vágyam, eszmém,
Sok drága kincset, nagyot,
Amihez már vén vagyok.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

Néha-néha szerelemmel
Telik meg az ilyen ember.
Néha-néha úgy megsajog,
Más bánat, bú és más bajok.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

Adjon Isten ifjuságot,
Szabadságot, boldogságot,
Egészséget, pénzt és hitet,
Szerelmet, hírt mindenkinek.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

Ady Endre:

SZELÍD, ESTI IMÁDSÁG

Uram, adj csöndes éjt,
Nyugodalmas, nagy éjt
A te vén gyermekednek,
Beteg, rossz gyermekednek.

Fölséges dáridók,
Keserves dáridók
Muzsikája kerüljön,
Hangja messze kerüljön.

Ne ülje szívemet,
Nyomorék szívemet
Az ébrenlét lidérce,
Rettenetes lidérce.

Aludjak kacagón,
Álmodjak kacagón
S boldoguljak álmomban,
Ifjuljak meg álmomban.

Valami nagyon nagyot,
Valami dicső nagyot
Álmodva hadd képzeljek,
Éjemben hadd képzeljek.

Imádkozzak, mint gyerek,
Régi, iskolás gyerek,
Istenes áhitattal,
Altató áhitattal.

Mikor az alkony leszáll,
A barna alkony leszáll,
Régi imám az ajkam
Szaporázza, az ajkam: (Adj
csöndes éjt szüleimnek, adj csöndes
éjt mindeneknek. Istenem,
én járva-kelve, fölvirradva
és lefekve, imádlak, mint
édes Atyám. Jó Atyám, viselj
gondot rám, ámen.)

Reményik Sándor:

CSENDES CSODÁK

Melitskó Saroltának

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

Zelk Zoltán:

MIKULÁS

Égi úton fúj szél,
hulldogál a hó,
nem bánja azt, útra kél
Mikulás apó.

Vállán meleg köpönyeg,
fújhat már a szél,
nem fagy meg a jó öreg,
míg a földre ér.

Körülötte égi fák,
rajtuk csillagok,
lámpást tart a holdvilág,
fényesen ragyog.

Lent a földön dalba fog
száz és száz harang,
„Jó, hogy itt vagy Mikulás,
gling, giling-galang!”

Ablakba tett kiscipők,
várják jöttödet.
Hoztál cukrot, mogyorót,
jóságos Öreg?

„-- Hoztam, bizony, hoztam én,
hisz itt az idő,
nem marad ma üresen
egyetlen cipő!...”

Hajnalodik. Csillagok
szaladnak elé.
Amint ballag Mikulás
már hazafelé.

Paul van Ostaijen:

TÚLLÉPTEM AZON A HATÁRON...

Túlléptem azon a határon,
Ahol minden normális ember
Meg kell, hogy álljon.
Egy barátom tudtomra adta,
Hogy nem ügyeltem a rendes - szerinte helyes - útvonalra.

De a sors - vagy ki? - így akarta,
Mert nekem a rendkívülit tartogatta.
A sorsom, nem én vagyok szokatlan.
Barátaimnál láttam a vágyat
Szép szerelemre új tavaszban.

De az én szerelmem
Őszi estén keletkezett,
Nagy szerelmem a város szélén
Messzi ligetben, mikor elhagyták az emberek - a rendesek.

Hideg télen nőtt naggyá szerelmem,
Mikor csak nagyon szép virágok nőnek.
Ezért szerelmem végtelenül szép,
Bár - barátom sajnálatára - ez sem mondható követendőnek.

(Weöres Sándor fordítása)

Jan van Nijlen:

TÁJKÉP

A bükkök rőtes, őszi fényben álltak
kék tenger előtt, rezzenéstelen.
Izzott az alkony, s levelek szitáltak
aranyában ezerszám, nesztelen.

Csönd, béke volt... De szűnös-szűntelen
búcsúdal szólt a napsütötte ágak
közül, hol mondhatatlan édesen
csivitolt a délre húzó madárhad.

Majd éj lett. A dal megszűnt. Felnyögött
a szél. A víz tompán csapkodni kezdett.
Az első csillag sárgásan villogott.

S a homályban egyszerre megjelentek
szigorúan, komoran a halászok
japán árnyképei a nád fölött.

(Rónay György fordítása)