vasárnap, február 28

Nemes Nagy Ágnes:

ECETFA

Zöld máslit kötött minden ág hegyére
az ecetfa. Különben még csupasz.
Nyurgán, esetlen álldogál a fényben,
akár maga a serdülő tavasz.

péntek, február 26

Babits Mihály:

CSAK EGY KIS MÉHE...

De jó ébredni fehér falak közt
                madárszóra,
ahogyan engem márma költött
                a hajnalóra.

Nap néni oly szelíden mosolygott
                az ablakra
éji viharnak könnyes emlékét
                szárogatva.

De mint egy morcan kedélyes bátya
                vastag hangja,
mordult be kintről az öregtemplom
                morc harangja.

Egy kicsi méh meg beszorult valahogy
                a szobába
s az egész szoba most zeng, mint egy zsongó
                zeneláda.

Szeretnék sírni: olyan szép minden!
                Korholj, bátya:
mért veszett bangó figyelmem annyi
                csúnyaságra?

Mosolyogj, néne! Csak egy kis méhe
                szállt lelkembe
s újra zeng lelkem - zsong, mintha örök
                hangszer lenne.

csütörtök, február 25

Tóth Árpád:

Ó, KÉK ÉS ZÖLD...

Ó, kék és zöld és arany ragyogás,
Illatok, gyanták, szél, forró sohaj,
Ó, fölgyújtott föld, szikrás levegő,
Piros lobogó szirmok s lebegő
Szelíd, kék füstként távol fák enyhe lombja.

Ó, égő táj, ó, szikrás levegő!
Tavaszi tűz, földből pirosan föltörő
Viráglángnyelvek, lebegő,
Szelíd kék füstje távol lombnak a lenge fákon,
Izzó arany amely zuhogva dől
A napkéselte rések boldog sebén...

Radnóti Miklós:

MAJÁLIS

A hangraforgó zeng a fű között,
s hördül, liheg, akár egy üldözött,
de üldözők helyett a lányok
kerítik, mint tüzes virágok.

Egy lányka térdrehull, lemezt cserél,
a háta barna, lába még fehér,
a rossz zenén kis lelke fellebeg
s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.

Fiúk guggolnak és parázslanak,
az ajkukon ügyetlen szép szavak,
duzzasztja testük sok kicsiny siker
s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.

Lehetnének talán még emberek,
hisz megvan bennük is, csak szendereg
az emberséghez méltó értelem.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.

1944. május 10.

hétfő, február 22

Dsida Jenő:

LESELKEDŐ MAGÁNY

És egyszer, tudom, te is elmégy
a nyughatatlan árnyak útján.
Mogorva lesz, üres és értelmetlen
a hóbaguggolt kis fagyos faház.

Tárva felejted az ajtót.
Küntről beszitál, borzongat a köd
s az esti szél bezúg, besír
a végtelen fjordok felől.

Egy elfelejtett képedet
felakasztom a deszkafalra,
örökmécsest gyújtok elébe...
És csöndesen a küszöbre ülök.

vasárnap, február 21

Zelk Zoltán:

MINT KISCSIBÉK

Kertek, lankák közt vitt utam,
tikkadtan pihegett a táj
s lebegett fönn az alkonyat,
mint óriási madár.

Puha szárnyakkal, nesztelen
kóválygott a vidék felett,
s összebújtak, mint kis csibék
virágok és füvek.

Összebújtak, mint kis csibék
s mint kotlós védő szárnyait,
úgy emelte föléjük egy
öreg fa ágait.

Ámulva nézem a csodát:
így él, így óv a szeretet —
s csipogva elaludtak a
virágok és füvek.

szombat, február 20

Fodor Ákos:

KIMITTUD

Van, ki gyorsan fut.
Van, ki gyorsan olvas, ír.
Én gyorsan érzek.

péntek, február 19

Faludy György:

Idézet Francois Villon balladái Faludy György átköltésében című könyv Rövid biográfia című fejezetéből: 

„Néhány balladának viszont nincs eredetije, így például a Haláltánc-balladának. A filológia sohasem fogja eldönteni, hogy a Jardin de Plaisance melyik versét írta Villon; és egyébként is az volt a célom, hogy a költőben egy kor szellemiségét tolmácsoljam. A humanizmus, a könyvnyomtatás és az ébredő szabadság korának szelleme volt ez és talán nem egészen érthetetlen, hogy a szellem napjainkban is szíves fogadtatásra talál, hiszen, mint Heine mondja:

Amíg hátulján kancsuka táncol
s hasára Junker–csizma lép:
egy-két nótát a szabadságról
szívesen hall a szolganép.”

Budapest, 1937.

A HALÁLTÁNC-BALLADA

Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
"Mit sírsz" - rivallt reá - "bolond,
nincs szív, mit kardom át ne járna,
enyém a föld!" ... S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje
s elfújta, mint a porszemet.
- Kényúrként éltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Gót ablakában sírt az Orvos:
"Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kínra s melytől
meggyógyul minden szenvedő?"
S az ajtó nyílt: keszeg magiszter
táncolta végig a szobát,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva színtelen borát:
"Igyál, e nedv hűs, mint a mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál testvér; e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."
- Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingecskében, s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képét, mely játszani hívta őt:
... "Ha jössz: a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugrálunk bakot."
"Jövök már!" - szólt, s a kútvíz nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a Halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
- Balgán játszottunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Repedt tükrénél ült a Céda:
"Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény..."
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó vőlegény:
"Hopp, Sára, hopp, gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakomát a lárva
ágyékod hervadt bíborán!"
- Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Éjfél borult a háztetőkre,
s kuvikhang szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: "Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincset elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem."
- Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Aranypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: "ne még, ne még",
de ő már átkarolta drága
csípői karcsú, gót ívét,
"engedj csak még egy lanyha csókot,
még egy gyönggyel kivarrt ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát" -
de ő, rút foltot festve mellén,
mely, mint a rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
- Tunyán henyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
"Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot még, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig."
"Nem fejted" - szólt a hang - "nem fejted"
s vállára tette jéghideg
kezét, míg felrobbant a lombik:
"Aludni mégy most, mint a többiek."
- A Titkot űztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Pestis-csengőkkel jött a dögvész,
s a reimsi szentegyház előtt
húsvét vasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
"Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög -
légy pápa, vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek,
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn - én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!"
- Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
"Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm, egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!"
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
- A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

csütörtök, február 18

Juhász Gyula:

CONSOLATIO

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

Faludy György:

TUDÁS

Szókrátésztől Voltaire-ig és tovább vagy
száz évig, áldás volt az ismeret.
Kik részt kértek belőle, messze láttak,
s mohón szürcsölték, mint a friss tejet.

Tudásukkal az embert segítették,
és megjavították az életet,
habár útközben összetévesztették
a teoriát meg a tényeket.

Az ismeret ma mindenkit magányos
toronyba zár, ahol a téboly szálldos,
hol nem lelünk hitet, harmóniát,

gyógyszert a halál és a jövő ellen,
sem vígaszt. Mentől többet tud az ember,
annál kétségbeejtőbb a világ.

(Budapest, 1993)

szerda, február 17

Weöres Sándor:

FUVALOM

Az őszi lombok illatát
szobámba hozza be a szél
s leteszi mint egy kosarat.

KÉTSOROS

A betűk csendje
a papiron.

kedd, február 16

Weöres Sándor:

KÉT CSÖND

A hegylejtői házat
körülkeríti erdő,
körülkeringi felhő.
Az ajtajában összeér
a külső csend s a belső.

hétfő, február 15

Ady Endre:

URAM, SEGÍTS BENNÜNKET

Be szép: a jó:
Tavaly a Hüvösvölgyben
Szakadt a hó
S olyan szép volt
A jóval nem törődni.

S olyan jó volt,
Mert jó a szép,
Az Életnek szent Gangeszét
Mese-virágokkal
Fájón benyiladozni.

Be szép: a jó,
Hahó, hahó,
Valahol, hiba történt,
Valahol a nyiladozó
Virágokkal.

Olyan jó volt
S most, hogy milyen, mindegy,
Olyan szép volt.
Imádkozzunk:
Uram, segíts bennünket.

vasárnap, február 14

Ellen Niit:

HA ISMERLEK GYEREKKOROMBAN

Ha ismerlek gyerekkoromban,
biztosan neked ajándékozom
sárga kis hólapátomat,
piros homoklapátomat
s a csillagokkal telefestett
kék vödrömet.

Minden pitypangtól aranypöttyös rétet,
a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,
a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket,
és a leghosszabb csúszdát,
amit csak ismerek.

A hordókat csorgó ereszek alján,
feketén csillogó vizükkel,
feketén csilladozó, mély vizükkel,
a fekete víz alatt lakó meséket is,
a víz meséit égről, fákról,
felhővonulásról
(a mélyben úsznak, mégis szédítő magasan!),

s arról a furcsa sajdulásról,
amely lehajló tarkómat súrolta,
mint egy madár,
vagy lélek,
vagy golyó.

És azt hiszem,
a sárga mackót,
a szegény, kopott orrú sárga mackót,
minden titkával együtt -
neked ajándékoztam volna azt is,

utána sírdogáltam volna,
magam sem értve:
a veszteségtől-e, vagy örömömben.

(Fordította:Rab Zsuzsa)

szombat, február 13

Nemes Nagy Ágnes:

TANULNI KELL

A New York-i Hétvégi Magyar Iskolának ajánlom
húszéves jubileuma alkalmából, 1979

Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zuzmarásak.

Tanulni kell. A nyári felhőt.
A lobbanásnyi égi-erdőt.

Tanulni kell mézet, diót,
jegenyefát és űrhajót,

a hétfőt, keddet, pénteket,
a szavakat, mert édesek,

tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,

ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.