Ady Endre:

UTÓLSZOR MÉG PÁRISBA

Páris, nyugtató nyugtalanság,
Boldogítóbb a szerelemnél,
Köszönöm, hogy mégis üzentél:
Készül a megvénült nomád
Megűlni bucsuzó torát
S uccáidon utólszor járjon.

Páris: nyakamban könnyű járom,
Meleg szivem mindenható,
Öklöm kemény, szivem csillog
S már fűtve a merész hajó
Uj-uj vizekre szállni-készen.

Páris, jaj be nagyon emlékszem:
Könnyű kocsi, sima uton
Csengős trappoló lovacskával
És én szememet lehunyom
És mintha vinne könnyű szánka
Téli, nagyszerű pusztaságba
S erdődben járok, estelen,
S a szép igézet jár velem
S szaladok vissza a karodba.

Soha forróbba, soha jobba
S azóta nem is élek én
S mint elárvult szegény legény
Bus erdők s vén hegyek közt bolygok.

De most átkom alól föloldott
Szerelmed s ime megifjodtam:
Csupasz, bus erdők, vén hegyek,
Kikhez várostól menekültem,
Kacagjatok ki: elmegyek
A városoknak Városába.

Mosolyogj a régi nomádra,
Páris, hivj, sűrgess, csalogass.
Emlékeztess az esküimre,
Melyeket szerelmes-hevülten
Tettem csillagos éjszakádon.

Utólszor még s csöndben megáldom,
Hogy vagy és hogy nekem is voltál
S aztán vissza, szivem, vén oltár,
Őrizvén örök-ifjuságot
Rajta megvidámult kereszttel.
(Ujjhh, hátha Páris nem ereszt el.)