Szabó Lőrinc:

HAJNAL A NAGYVÁROSBAN

Piros hajnal, – a város is
piros álom, ha sáros is.

Aszfalt-tükrök az eső után,
piros ég millió piros pocsolyán.

Csöndes a nagy tér, üres és
még nem mocskolja ébredés,

tömeg, zaj, gép, robogó kerekek –
Csak én vagyok itt, meg a verebek.

Borzas verebek csipegetik
a kelő nap arany magvait,

fény-magvak iható aranyát,
mellyel a sok piros pocsolyát

festi a piros hajnal és
melyet majd csak az ébredés

olt ki egy óra múlva, a
reggel induló áradata,

a forgalom, üzlet, a szürke szín,
a magát őrlő emberi kín,

a pénz… De a reggel, s társa, a dél
s a délután még messze henyél,

messze, valahol a szent Keleten,
s én egyedül nézegetem

az arany teret, a hajnalit,
a nagy fény-, kő- s víz-mozaik

millió szikráját, és az eget
s a kis proletár verebeket,

kik az éji eső pocsolyáiban
a kelő napnak boldogan

isszák, eszik, csipegetik
pirosló buzaszemeit.