Szabó Lőrinc:

ŐSZI MEGGYFA

Tar fa, te, szegény, sovány, fekete,
szomszéd telkünk zörgő kisértete,
tűnt erő s szépség roncs emléke, te,
fekete vacogás a fekete
esőben, magad bitója, te, fa,
rab dermedtség, te, görcs és tétova
ágbog-dadogás, nem dac, csak csupa
fekete rángás, te, fekete fa:
láttalak én, virágban! Zöld bozontod
partjai közt mámor özöne zsongott,
fény, hő, íz, illat, lepke, méh s madár,
s tudom, ifjú leszel még, az leszel,
s ha megint jön, egyszerre tizezer
vérpiros ajkad csókolja a nyár.