Faludy György:

A MAGYAR ISKOLA TANÍTÓINAK

Már csak a lehetetlent érdemes megpróbálni.
A tantermeken sorra kísértetek át engem.
Utána beszélgettünk. Én arcomat töröltem,
bár félek, megláttátok, hogy elérzékenyedtem.

A humanisták a holt latint támasztották fel.
Ugyanezt teszitek ti a távol magyar nyelvvel.
Segítsen meg a visszhang titeket, amely minden
gyermek lelkében úgy szól, mint kagylóban a tenger.

De ennél százszor többet taníttok. S éppen azt, mi
másnak az Új Világban olyan nagyon hiányzik.
A Nagy Kanyon nagyon szép, magas a Long Peak orma,
de a kanyon csak kanyon, és hegy csupán a Long Peak.

Ti Budavára képét mutatjátok meg, Pécset,
Isaszeget, Kolozsvárt, Visegrádot, Világost.
Nemcsak hegyek, síkságok. Több annál. Történelmünk
adott reájuk dicsfényt, patinát vagy gyászfátyolt.

Más iskolákból lassan kiseprűzik a múltat.
Jelen van csak. A gyermek kilép a vaksötétbe.
Mátyás király! Rákóczi! Arany! Bartók! Nagy Imre!
Örökmécseknek őket helyezitek köréje.

Hogy önmagát mindenkor perspektívában lássa!
Hogy legyen, mire álljon az éltben! S hogy tudja:
mi a jó s mi a rossz! Az autó, a bőség,
a kényelem meg a rock kevés e földi útra.

Hadd keljen ki a mag! Nincs baj, amíg remélünk!
Csak költeményt tudok küldeni és szerelmet.
Más iskolákban pudvás adatokat közölnek.
Nálatok szombat reggel embereket nevelnek.