Garai Gábor:

NAPKELTE-NAPNYUGTA

-Minek olyan korán kelni, mikor
még lilán tévelyeg az ég alján a nap
így télidőben? - kérdezte az asszony.
- Minek, minek! - felelte Valaki;
sehogyse tudta leírni neki,
milyen az, mikor a téli ködökből
fölbukkan kohó-vörösen a nap,
és az egész nem csak egy pillanat;
hosszabb ez a vad napkelte, mint nyáron:
könnyű felhők úsznak a tűz-határon,
és ez a tűz egyszerre csak belobban,
vörösből sűrű arany lesz valóban,
majd elcsitul, türelmes térbe lép,
azután szilaj déli fényben ég,
de ragyogó sárgán már, nem vörösben,
igen, sárga golyó bolyong a ködben
s a felhők között, és alighogy fent ég,
elsöpri már az alkony-kegyetlenség;
mire fölért, már le is fut szegény,
valóságos elizzó költemény,
s itthagyott fénye – nézd csak – arra lent
a szemhatáron lilásan dereng,
aztán beúszik az égi sötétbe,
mint éjszakánkba nappalaink vétke,
és a fogyó hold ül ki, kicsit félve
az ezüstfenyő didergő hegyére.