Petőfi Sándor:

AZ ÉV VÉGÉN

Indulsz, pályavégezett év,
Menj... de várj, ne menj magad,
Sötét van a másvilágba'.
Jó lesz egy kis égő lámpa:
Vidd magaddal dalomat.

Megpendítem, régi lantom,
Megpendítem húrjaid;
Már régóta vagy te nálam,
Sokat szóltál... megpróbálom,
Tudnál-e még valamit?

Ha valaha szépen szóltál,
Most legyen szép éneked;
Légy méltó neved hiréhez,
Tedd még ünnepibbekké ez
Ünnepélyes perceket.

És ki tudja? tán utósó,
Legutósó lesz e dal;
Tán ha téged most leteszlek,
Többé majd föl sem vehetlek,
Hangod, életed kihal.

A hadistenhez szegődtem,
Annak népéhez megyek;
Esztendőre hallgat a dal,
Vagy ha írok, véres karddal
Írok költeményeket.

Zengj tehát, zengj, édes lantom,
Zengd ki, ami benned van,
Szólj vadúl, és szólj szelíden,
Ragyogóan és sötéten,
Szomorúan és vigan.

Légy vihar, mely haragában,
Ősi tölgyeket szakít,
Légy szellő, mely mosolyogva
Csendes álomba ringatja
A mezők fűszálait.

Légy tükör, melyből reám néz,
Egész, egész életem,
Melynek legszebb két virága
A mulandó ifjuság s a
Múlhatatlan szerelem.

Adj ki minden hangot, lantom,
Ami benned még maradt...
A nap is midőn lemégyen,
Pazarolva földön égen
Szétszór minden sugarat.

S szólj erősen, lantom, hogyha
Már utósó e dalod;
Hirtelen ne haljon ő meg!
Zengjék vissza az időnek
Bércei, a századok.

Debrecen, 1848. december

Petőfi Sándor:

DISZNÓTORBAN

Nyelvek és fülek... csend,
Figyelem!
Szóm fontos beszédre
Emelem.

Halljátok, mit ajkim
Zengenek;
Egyszersmind az ég is
Hallja meg.

Hosszan nyúljon, mint e
Hurkaszál,
Életünk rokkáján
A fonál.

Valamint e sültre
A mi szánk:
Mosolyogjon a sors
Szája ránk;

S pályánk áldásával
Öntse le,
Mint e kását a zsír
Özöne.

S életünk fölé ha
A halál
Romboló torát meg-
Ülni száll:

Egy gömböc legyen a
Magas ég,
És mi a gömböcben
Töltelék!

Ady Endre:

KARÁCSONY

I.

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme sugna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

II.

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.

De jó volna tiszta szívből
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

III.

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
És a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomoru útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra...

Dsida Jenő:

ITT VAN A SZÉP KARÁCSONY

Itt van a szép, víg karácsony,
Élünk dión, friss kalácson:
mennyi fínom csemege!
Kicsi szíved remeg-e?

Karácsonyfa minden ága
csillog-villog: csupa drága,
szép mennyei üzenet:
Kis Jézuska született.

Jó gyermekek mind örülnek,
kályha mellett körben ülnek,
aranymese, áhitat
minden szívet átitat.

Pásztorjátszók be-bejönnek
és kántálva ráköszönnek
a családra. Fura nép,
de énekük csudaszép.

Tiszta öröm tüze átég
a szemeken, a harangjáték
szól, éjféli üzenet:
Kis Jézuska született!

(Megjelent: Zólyomi László név alatt)

Áprily Lajos:

DECEMBER VÉGÉN

Havas hegyek ködökben elmerülnek.
Az ég felé egyetlen csúcs se lát.
De köd mögött idő-tündérek ülnek
s nyujtják a téli nappal fonalát.

Dsida Jenő:

KÖZELEG AZ EMBERFIA

Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia,
aki nem tőlem és nem tőled kap életet.
Néhány pásztornak, akik sohasem öltek
nyulat, nem hordoznak emberölő
szerszámot, megjelenik az angyal és
megjelenik a csillag és tele lesz dallal
a decemberi hegyoldal. Csak ránézünk a kisdedre
és tudni fogjuk, hogy Ő az.
Eljönnek az acéltrösztök fejedelmei,
a petroleumbányák frakkos császárai
s könnyel a szemükben letérdelnek elé.
Mert Ő lesz, akinek legtisztább kék a szeme,
legerősebb lészen a karja és szelid arcáról ragyog
az örök épitők acélos vidámsága.
Ő megmutatja minden vándornak az útat,
minden töprengőnek az igazságot, minden
haldoklónak az életet. Ő megmagyarázza
nekünk a gépek dalának igazi értelmét,
megmagyarázza és megáldja a fáradt költőt
legsajgóbb szavait és mosolyogni fog és kék
fehér galamb fog ülni a vállán kétfelől.
Ő nem ad országot nekünk, hanem otthont,
nem ad fegyvert, hanem kenyeret.
Ma még sirunk,
mert a mosolygás nem én vagyok.
Ma még sötét
van, mert nem jöttem világosságnak,
hanem hogy bizonyosságot tegyek a világosságról.
Már közeledik az éj, mely szüli a Hajnalt.
Eljön Ő, minden bizonnyal eljön.

Weöres Sándor :

NŐL A DÉR, ÁLOM JÁR

Nől a dér, álom jár,
hó kering az ág közt.
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt.

Én is, ládd, én is, ládd,
hóban lépegetnék,
ha a jeges táj fölött
karácsony lehetnék.

Hó fölött, ég alatt
nagy könyvből dalolnék
fehér ingben, mezítláb,
ha karácsony volnék.

Viasz-szín, kén-sárga
mennybolt alatt járnék,
körülvenne kék-eres
halvány téli árnyék.

Kis ágat öntöznék
fönn a messze Holdban.
Fagyott cinkék helyébe
lefeküdnék holtan.

Csak sírnék, csak rínék,
ha karácsony volnék,
vagy legalább utolsó
fia-lánya volnék.

William Blake:

A BÁRÁNY

Barikám, ki növelt?
Barikám, ki nevelt?

Mondd, ki adta éltedet,
S parti réten jó füvet;
S adta rád ez örömöt:
Fényes gyapju-köntösöd;
S gyengéd bégetésedet,
Mely vidámít völgyeket?

Barikám, ki növelt?
Barikám, ki nevelt?

Barikám, tudom ám,
Barikám, mondom ám:

A neve, mint a tiéd,
Vállalja Bárány nevét,
Bájos ő és nyájas ő,
Kisgyermekként születő,
Bárány te és gyermek én,
Minket hívnak a nevén.

Isten óv, barikám.
Isten áld, barikám.

(Fordította: Weöres Sándor)

William Blake:

HÓPEHELY

Bolyongtam egy téli havas reggelen.
Kértem a hópehelyt - játsszék velem;
Ő játszott, s egy vízcsepp maradt a helyén,
- Gazember! - kiáltott utánam a tél.

(Fordította: Petra-Szabó Gizella)

William Blake:

GAZDAGSÁG

Szerető szemben gyöngy s rubint tüzel,
Aranyat teremnek boldog szivek.
A tétlen ebből mit sem adhat el,
A kapzsi mindezt nem veheti meg.

(Fordította: Orbán Ottó)

Babits Mihály:

ÁDVENTI KÖD

Tél van megint!
Reggel amint
fölébredek,
még betekint
az utcalámpa
sötét szobámba,
mert odakint
köd van megint.

Elbuvik a
nap-paripa
az ég dugottabb
aklaiba,
hova a csillag-
állatok bujnak
nappalira:
Kos, Bak, Bika...

Tán a ravasz
égi lovas
»sötéten tartja«,
míg egy kamasz
s vig turf-inas
a forró pálya
gyepét kitárja:
az uj tavasz.

S én mint kinek
nagy versenyek
tétén végső
reménye remeg,
szorongva kérdem,
mit rejtenek
e függönyök
s az istenek?

És lesz-e még
hogy fölfakad
a borulat,
s küld-e a nap
egy sugarat,
mint vért a seb,
vagy megfuladt
a köd alatt?

És lesz-e még
Lángja elég
hevitni, mint
valaha rég
e földi lét
fagyát s az ember
vak életét
valaha még?

Ágyon ülök
s nincs egy szemernyi
kedvem kikelni.
Talán örök
marad a köd
amely beföd
s kásásan ing a
tetők fölött.

Óh könnyű rímek,
friss zengzetek,
csengessetek!
Végem, ha vígaszt
nem lelhetek
tibennetek...

Babits Mihály:

AZ ELŐKELŐ TÉL

Olyan halk és hideg idő van,
halk és hideg, halk és hideg:
hallani szinte suhanóban
a gyöngyház égen a telet.
Selymesen száll ő rongyaink közt
s arcba legyez, bár semmi szél...
Óh láthatatlan, hűvös angyal,
előkelő, gyönyörü Tél!

S a hó is itt lesz nemsokára
s minden egyszerre eleven.
Aki rápillant ablakára,
fehér apácák végtelen
meneteit véli vonulni,
s ki boltbul az utcára lép,
lágy-fehér könnyek ostromolják
kemény csomagjait s szivét.

Estefelé kitisztul néha,
a csillagok kilátszanak
s mint gyermekek állunk alélva
egy nagy karácsonyfa alatt,
amelynek ágát föl nem érjük,
de gyertyás fénye ránk sajog:
gyertyásan és csufolva néznek
a karácsonyi csillagok.

Keresztury Dezső:

KARÁCSONYI RONDÓ

Népszokássá lett a fenyőfa,
gyertya, cukor, aranydió; -
muszáj-ajándék kell, mióta
Mikulásból lett Télapó.

Bennem zsigermelegen csak az él,
mit csöndjéből gomolygat föl a mély:
pihenő, kérődző állatok,
bethlehemező pásztorok

közt én is játszó gyerek vagyok,
a ,,haj regő rejtem", a láncos bot,
csillagos ég, imbolygó mécsek,
éjféli mise, hars hálaének.

Ébred a vágy, a remény, hogy ujra-
születik bennem, mi eddig is
súgott szavaim értelmét tudva,
s élni tanított azzal is,
hogy semmit szószerint ne vegyek,
ünnepet, magányt, kínt, örömet:
kotlott gomolygó mélyeimen
s jeleket költött ki a kegyelem.

A megváltást váró századok
újraszültek egy csillagot;
leheltek a jászol barmai,
s robogtak Heródes gyilkosai,
Máriát József s a Kisdedet
csak azért rejtette, szöktette meg,
hogy ne vesszen zsarnok kardja alatt;
legyen Isten-Atyjának Áldozat.

Napfordulóból lett karácsony,
a Mikulásból Télapó,
az ember száll rakétaszárnyon,
s a Kozmoszból mi várható?

Kiss József:

INTERMEZZO

Siess, siess, ne tétovázz sokáig,
Ó dal, dalom, szeszélyek éneke!
Ki tudja, meddig zöldel még a pázsit!
És meddig bólint még a jegenye?
A hegy mögött a bibor csík nem ámít,
Nem hajnal az, de éjnek követe:
Piros süveg az éjszaka fején -
És lassan már elálmosodom én.
Mihaszna vér és tűz, szerelmek, vágyak;
Fagypont felé hajt minden lobogás,
És a legszínesebb szimfóniának
A vége mégis mély, nagy hallgatás.
Az elröppent hang újra föl nem támad,
Mi újra keltse, nincsen oly varázs.
Ó, semmi sem hal úgy meg, mint az ének,
Utódtalan - ha forrásához tér meg.

Hoztam magammal egy egész világot,
Álomerdőket, akácillatot.
Az én istenem mindennel megáldott,
Amit csak jókedvében adhatott.
Siess én lelkem, ródd le tartozásod -
Ki pazaljon, ha nem a gazdagok?
Selyempárnára hajtom le fejem
És várom, hogy már éjszaka legyen.

1911

Kiss József:

Bermann Róza, a költő felesége.

AJÁNLÁS

Hamupipőke! Mákot szemeltünk,
És elmult lassan az idő felettünk.

Egy véka hamu s egy itce mák,
Ilyen az élet, ennyi a világ!

Öreg idő már, de a princ cipője
Illik ma is még és nincsen elnyűve.

S tetszik, nem tetszik gonosz mostohádnak:
Ma is neked van a legparányibb lábad.

S arcod, miként a telihold világa,
Ma is oly szendén tekint a világba.

S lelked oly édes, olyan megadó -
Ennyi szelidség, jóság mire jó?

- Voltál nekem hű, édes cimborám,
Öröm reggelén és gyászok torán.

És játszótársad voltam én neked
És bolondoztunk úntig eleget.

Hamupipőke! Kongatnak estére,
Nem tart soká és a mesének vége...

Elhiszed?... Dehogy!... A gyöngyszem pörög,
Istentől a báj s a mese örök...

1907


Spanyol nyelvre lefordította: Judit Gerendas Kiss

DEDICATORIA

¡Cenicienta! Fuimos separando las lentejas
Y pasó el tiempo sobre nuestras cabezas.

Un poco de lentejas y algo de ceniza,
Eso y más nada son el mundo y la vida.

El tiempo ha envejecido, pero el zapato del príncipe
No se ha roto y aún te sirve.

Y gústele o no a tu malvada madrastra:
Eres tú la que deja la huella más pequeña.

Y tu cara, como la luz de la luna llena,
Aún hoy al mundo con dulzura contempla.

Y tu alma es tan resignada, tan mansa -
Dime, ¿para qué te sirve tanta calma?

Fuiste para mí compañera dulce y fuerte,
En amaneceres de alegría y en rituales de muerte.

Y fui yo tu compañero de juegos
Y retozamos al calor de nuestro fuego.

¡Cenicienta! La campana indica que la noche ha llegado:
No falta mucho y el cuento se habrá terminado ...

¿Lo crees? ... ¡Imposible! ... La perla rueda
Y Dios por siempre a la magia y al cuento sueña ...

(1907)

(A gyönyörű képet a költő dédunokájától kaptam, aki maga is író - ő fordította a verset - és Caracasban él.)