Kiss József:

INTERMEZZO

Siess, siess, ne tétovázz sokáig,
Ó dal, dalom, szeszélyek éneke!
Ki tudja, meddig zöldel még a pázsit!
És meddig bólint még a jegenye?
A hegy mögött a bibor csík nem ámít,
Nem hajnal az, de éjnek követe:
Piros süveg az éjszaka fején -
És lassan már elálmosodom én.
Mihaszna vér és tűz, szerelmek, vágyak;
Fagypont felé hajt minden lobogás,
És a legszínesebb szimfóniának
A vége mégis mély, nagy hallgatás.
Az elröppent hang újra föl nem támad,
Mi újra keltse, nincsen oly varázs.
Ó, semmi sem hal úgy meg, mint az ének,
Utódtalan - ha forrásához tér meg.

Hoztam magammal egy egész világot,
Álomerdőket, akácillatot.
Az én istenem mindennel megáldott,
Amit csak jókedvében adhatott.
Siess én lelkem, ródd le tartozásod -
Ki pazaljon, ha nem a gazdagok?
Selyempárnára hajtom le fejem
És várom, hogy már éjszaka legyen.

1911