Károlyi Amy:

MADÁR

Mert nem a madár formája a fontos,
de a röpte,
hegyen völgyön át
tehozzád jötte.

Az ív, mit leír szemed távolában,
az ívben veszed észre, hogy madár van.

A lombok közti suhanás,
a rajz az égen,
jön s megy vers dallama-képen.


MENET

Ne gondold, egyedül mégy.
Utánad hosszú sorban tetteid
az első fogatlan sírás,
az utolsó fogatlan sírás
között menetelnek.


ÚTON

A lélek nélkül oly üresnek tetszik a szoba.
Szellőztetnek.
Huzat nélkül takaró, párna,
szétszedve az élőnek ágya.
Nem beteg már és meg nem gyógyul,
nem nevet többé és nem búsul,
nem kételkedik és nem bízik.
A tegnapi virág még nyílik.

Utassy József:

VIRRAD A FÖLD

Hajnali hang-buborékok:
rengeteg í, ezer ű.
Szürkül a húslila égbolt:
Istenem, oly gyönyörű!

Rajta rigók hada, rajta
hars verebek, cinegék:
most kell, most a hozsanna,
most, mikor Isten igéz!

Virrad a Föld. A hatalmas
égre nyomul föl a Nap.
Kék zene szól. Gyere, hallgasd!
Átölelem derekad.

Lázár Ervin:

MESE-REGGELRE 

 

Hajnalodott.
– Talpra, senkiháziak! Hasatokra süt a nap. Gyerünk dolgozni, vár a jó, frissítő munka, a csákány, az ásó, a lapát nyele, pattogjatok, álomszuszékok! – rikoltotta az Egyalvó.
– Bizony, azonnal keljetek fel! Mit gondoltok, lustálkodásból is megéltek? – kiabált a Kétalvó.
– Nosza, ki a jó meleg ágyacskából! – mondta a Háromalvó.
– Ajaj, lassacskán föl kéne kelni – ásított a Négyalvó.
– Miért nem hagyjátok az embert aludni? – méltatlankodott az Ötalvó.
– Még alszom – mormogta a Hatalvó.
A Hétalvó nem szólt semmit. Aludt.
Aztán persze fölkeltek mind a heten.

Váci Mihály:

DEMOKRÁCIA

Én a demokráciát énekelem
A többség uralmát minden rossz fölött.
Ahol ha feltámad a diadallal a szél
indulói elől a csukott ablakok mögé
hiába menekülnek a kényes fülűek.
A demokráciát énekelem
amely már végre eljön
erre a hétrét görnyedt tájra.

S nem félek semmi hatalomtól
mert az igazság országútján érkeztem.

Váci Mihály:

LEG-KORSZAK

Íme – így termeljük
a legmodernebb technológiával
a legkülönbözőbb célokra
a legazonosabb termékeinket,
a legkülönbözőbb osztályozásban – de azon belül
a legegyformább méretekre
a legéberebben vigyázva
a legérthetőbben, nemde, mivel egy-egy osztályon belül
a legkisebb különbözés
a legnagyobb zavart okozná, ez csak
a legvilágosabban
a legérthetőbb, ugyebár.

A legnemzetközibb érdek kívánja
a legegyedibb szükségletek
a leguniverzálisabb kielégítését. Ma akkor
a legegyénibb valami, ha
a legáltalánosabban elterjedt, akkor
a legeredetibb, ha
a legeslegolyanabb mint
a legeslegkülönbözőbbek
legtöbbje. Mindenki
leginkább olyan szeretne lenni, amilyen ma már
leginkább mindenki. Az
a legegyénibb egyéniség, aki
a leghasonlóbb mindenkihez és akihez
a legkönnyebben hasonlíthatunk. Az
a legeredetibb, ami
a legtöbb által
a legkönnyebben megvalósítható. Ma az
a legellenállóbb, aki
a legkönnyebben elfogadható. Az
a legellenzékibb, akivel
a legkönnyebb
a legtöbbnek
a legtöbb dologban egyetérteni. Az
a legforradalmibb, ami
a legkevesebb kockázattal
a legártatlanabb céllal
a leghaszontalanabbul
a legtöbbnek eljátszható.
Ma az a
leg,
ami csupán
csak.

Ez talán
a legérthetőbb
a legkevesebbek előtt is
a leghiábavalóbban, ugyebár.

Simon István:

VIRÁGZÓ CSERESZNYEFA

Mandula-utcán az éjjel
láttam egy nyíló kicsi fát,
épp rásütött a hold,
Fehérlett rajta a virág, -
azt hittem, hogy mandulafa,
pedig cseresznye volt.

Magasbanyúló házfalak
között, fényes ablak alatt
lebegtette a szél.
Megálltam, néztem egy kicsit,
míg elsuhant a gépkocsi
az utca véginél.

Jólesett látni ezt a fát,
millió zsibongó virág
tündöklő seregét.
S egyszerre lassú, halk kopaj,
susogó hullámaival
jött, kúszott közelébb.

Két holdfénybe burkolt alak
épp a cseresznyefa alatt
állt meg és összebújt.
S a csillagos fehér szirom
ott pettyegett a vállukon,
ahogy libegve hullt.

Gyönyörű kép; a költő ha
a boldogság hű piktora,
álljon meg, fesse le:
két önfeledt, szép fiatal,
kiket virággal betakart
a tavasz éjjele,

a ringó fát, a fa alatt
testen a karnyi kapcsokat,
míg egymást ölelik. -
Virágszóró cseresznyefa,
ő ringatja majd a tavasz
első gyümölcseit.

Holdfényben ballagtam tovább
s a szívemből a számon át
hullt ki pár tiszta szó:
hogy szorosan így álljanak
negyven év múlva is, ha majd
fejökre hull a hó.

Juhász Gyula:

A MÁRCIUSI LÁZ

Virágos hant és véres rög felett
Már bontja zászlaját a kikelet.
Végig cikáz
A termő, zengő márciusi láz.

Folyó megárad, megborzong a rét,
Ezer követ száll, ujjong szerteszét,
Vígan cikáz
A nyíló, bízó márciusi láz.

Ó templomok tornyán a csókja ég,
Vén börtönök odvára tűz a fény,
Büszkén cikáz
A boldog, bátor márciusi láz.

A vér és könny termékeny földje már
Új csókra és új ölelésre vár:
Végig cikáz
A lelkeken a márciusi láz!

Csukás István:

TAVASZI VERS

Az ablakhoz nyomul az orgona,
az ablaküvegen át rám nevet,
amit nem tudok megunni soha,
a kék szemű tavaszi üzenet.

Gyerek leszek egy percre újra én,
örökzöld időmből kipislogok,
a létezés halhatatlan ívén
a teremtésig visszacsusszanok.

Boldog részecske, együtt lüktetek,
s kinyílok mohón, mint tavaszi ág,
ledobjuk, unt kabátot, a telet,
s szívemmel ver a születő világ.

Mert jó élni, e gyermeki hittel
így fordulok én is a fény felé,
s tudom, hogy majd a többi szelíddel
lelkem földi jutalmát meglelé!

Garai Gábor:

MAGYARUL

Miféle beszéd ez?
                            Idegen meg nem érti.
S aki csak ezt beszéli -
                            mindenütt idegen.

Vízözön örvényében elárvult égi fészek,
hogy tudtál megmaradni,
                            keselyűk őrületében,-
lomb-szőtte gerle-szállás,
                            testvértelen magányban?

Ki hoz neked naponként olajágat?
Ki nógat a partra:
                            megtérhetsz szárazon?!
Hisz vérhabos sziklák közt értél partot te mindig,
s örök forgásban kerülget a téboly,
mint pontot a pörgő tér,
                            a bezárult kör közepében...
Nap. Ég. Hal. Kő. Szél. Víz.
                            Szeretsz?
                                    Szeretlek!

Viszlek magammal, anyám sütötte kenyérkét,
megáztatlak idegen tengerekben,
s tisztán kiemellek a hullám-törte hínárból.
Mint testté lett csoda, - létem a rendjeled:
százszor kiirtott néped -
                            ki tudja, hogy? -
                                    élve maradt!
No, lám, a boldogabbak bámulva körülállnak -
s egy árva szót sem értenek az egészből.
De mint élő vizet ízlellek én:
hitvallásom vagy, s álorcám, ha kell;
lég-gyökerem,
                            megtartóm messzi-földön,
s haza-vezérlő pásztor-csillagom.

Váci Mihály:

SZELÍDEN, MINT A SZÉL

Szőkén, szelíden, mint a szél,
      feltámadtam a világ ellen,
      dúdolva szálltam, ténferegtem,
      nem álltam meg – nem is siettem,
      port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
      minden levéllel paroláztam;
      utamba álltak annyi százan
      fák, erdők, velük nem vitáztam:
      – fölényesen, legyintve szálltam
      ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
      nem erőszak, s akarat által,
      ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
      áradtam a világon által,
      ahogy a sas körözve szárnyal:
      fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
      a dolgok nyáját terelgettem,
      erdőt, mezőt is siettettem,
      s a tüzet – égjen hevesebben,
      ostort ráztam a vetésekben:
      – így fordult minden vélem szemben,
      a fű, levél, kalász is engem
      tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;
      nem lehetett sebezni engem:
      ki bántott – azt vállon öleltem,
      értve-szánva úgy megszerettem,
      hogy állt ott megszégyenítetten
      és szálltam én sebezhetetlen:
– fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
      jöttömben csendes diadal van,
      sebet hűsít fényes nyugalmam,
      golyó, szurony, kín sűrű rajban
      süvített át, s nem fogott rajtam,
      s mibe naponkint belehaltam,
      attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.

Szerb György:

AHOGY A ZÁPOR

Ahogy a zápor és a szél
szó nélkül szépeket beszél

maradj csöndesen önmagad
simogasd meg az ágakat

amennyit úgyis annyit érsz
nem leszel több ha csak beszélsz

olyan légy mint a szívverés
ritmusa nem sok nem kevés

ismerd hibáidat bánd a bűnt
ne kívánd ami messze tűnt

vedd végre észre hogy ki vagy
s ahhoz örökre hű maradj

egy érzőn ahogy a kék hegyek
élned egyedül így lehet

Babits Mihály:

REGGELI TEMPLOM

Hadd építek most egy templomot.

Napkeletre nyúl a nagyhajó,
s ha az első napfény ráragyog,
jó.

Kívül fehér, mint a tisztaság;
belül tarka, mint a képzelet,
pedig rajta semmi cifraság -
gyermeklelkű épület!

A tornya

Tornya egy, de büszke, szép torony
s mint a kukorékoló kokas,
tolja csőrét égbe hajnalon,
s hinti a sok hangot az.

S apró házak, mint a kis csibék -
s ébredez a kicsi nép.
A toronyból úgy tolong a hang,
mint a ducból reggel a galamb.

(Egy nagy majorság a kis falu,
s már csipogva nyüzsög a napon.) -
De én most a csöndes, hűs falú
templomot rakom.

A lecke

Falát oszlopokkal emelem;
tűrjetek csak, jámbor oszlopok:
ki a legtöbb terhet tűri lenn,
tartja leginkább a templomot.

Fenn tizenkét vén Apostolok
- bő redők és szent, komoly szinek -
hirdetik, hogy nem okos dolog
bűnben halni meg.

Térdepelni intenek kemény
stációk;
áll a szószék, magas lépcsején;
zengnek harsány prédikációk.

De a padsor ott körös-körül
lobogókkal szinte elröpül.
Drága zászló, máriás!
Drága ének, csengő, áriás!

Színek, hangok

Mint a versem, e templom olyan:
int a lecke komolyan,
de mert minden színes-hangos itt,
ez a lecke nem busít.

Ó ezek a zengő, mély szinek!
Vörös lámpák vérzenek!
Szent szoborkák, bókos angyalok
dús fején az arany fölsajog.

Minden ablak tarka, szép üveg:
és ha reggel a pallón az Úr
napsugara jár, a szent ecset,
skárlát csöppen róla és azúr.

Ez a templom példázhatja még
az életet; mély értelme bús;
de ha nézed tarka, szép szinét,
örömökkel koszorúz.

Betetőzés

Mélyén, ahol orgonája zeng,
a Szentlélek kék galambja leng.
(Ó Szentlélekisten, adj erőt,
segísd meg a szegény verselőt!)

Közepén a mennyezet falát
kép borítja el:
feltámadás, mennybemenetel
zengi a Fiú diadalát.

Legmesszebb, az oltár szent csucsán
fellegek közt látható
őszfehéren ülve trónusán
Isten, a Mindenható.

S azt hiszem, hogy másról ne legyen
a Háromság neve után szó:
itt ha zárom jámbor énekem,
jó.

Nemes Nagy Ágnes:

ECETFA

Zöld máslit kötött minden ág hegyére
az ecetfa. Különben még csupasz.
Nyurgán, esetlen álldogál a fényben,
akár maga a serdülő tavasz.

Babits Mihály:

CSAK EGY KIS MÉHE...

De jó ébredni fehér falak közt
                madárszóra,
ahogyan engem márma költött
                a hajnalóra.

Nap néni oly szelíden mosolygott
                az ablakra
éji viharnak könnyes emlékét
                szárogatva.

De mint egy morcan kedélyes bátya
                vastag hangja,
mordult be kintről az öregtemplom
                morc harangja.

Egy kicsi méh meg beszorult valahogy
                a szobába
s az egész szoba most zeng, mint egy zsongó
                zeneláda.

Szeretnék sírni: olyan szép minden!
                Korholj, bátya:
mért veszett bangó figyelmem annyi
                csúnyaságra?

Mosolyogj, néne! Csak egy kis méhe
                szállt lelkembe
s újra zeng lelkem - zsong, mintha örök
                hangszer lenne.

Tóth Árpád:

Ó, KÉK ÉS ZÖLD...

Ó, kék és zöld és arany ragyogás,
Illatok, gyanták, szél, forró sohaj,
Ó, fölgyújtott föld, szikrás levegő,
Piros lobogó szirmok s lebegő
Szelíd, kék füstként távol fák enyhe lombja.

Ó, égő táj, ó, szikrás levegő!
Tavaszi tűz, földből pirosan föltörő
Viráglángnyelvek, lebegő,
Szelíd kék füstje távol lombnak a lenge fákon,
Izzó arany amely zuhogva dől
A napkéselte rések boldog sebén...