Sík Sándor:

A HATVANÉVESEK ANGYALA

I. Nézni, nézni

Ülni, ablakban, hegyen, fák alatt,
Ülni és nézni az élő világot,
A nagyot és a kisvilágokat:
Az őszi nap bizsergő sugarát,
Elefántszín faóriásokat,
Göcsörtös ágak labirintusát,
Fűszálak, hangyák, szöcskék dzsungelét,
Csüngő vízcseppet, csillogó sarat,
Kutyák bozontját, tehénkék szemét,
Pillangó-lengést, felhők suhanását, -
És hallani a csendet, locska szellőt,
Fecsegő lombot, csörfös kis rigót,
A lankadatlan tücsök-tremolót,
S a békanép fegyelmes kórusát,
Embereket, az össze-vissza élet
Ágaskodó ezer színét-szagát,
Gyerekzsivajt, szekérzörgést az éjben,
Arcok titkait, gépek muzsikáját,
Csepp ablakokon alkony csillanását,
Öreg fiúk fontoskodó hadát
Nagy házak furcsa kőkockáiban:
Mindent ami él, mindent ami van,
Csak nézni, nézni, símogatni szemmel,
Semmit se váró, békés szerelemmel
Már nem azért, hogy dalba-versbe álljon,
Hogy engem mondjon, nekem muzsikáljon,
Még csak nem is ajaktalan imának,
Csak úgy magában mindent és magának,
Csak önmagáért, nem énmagamért,
Csak nézni, nézni, színről-színre látni,
(Testvér ez avval, ami odaáti,
Ahol lefoszlik Ádám fátyola;)
Szemoldó ujjad így illesse pillám,
Adeptusodnak így avass fel immár,
Hatvanas évek áldott angyala!