Vajda János:

HARMINC ÉV MÚLVA

Második változat

Mig a mesés, homályos távol
Választa el soká egymástól,
Bár, mely felőled jött, a hír szele
Öldöklő volt mint Számum lehe,
Hogy megfertőzve a szűz szent oáz
Körülte rabló ellenség tanyáz...
S bár sejtve csak, hogy mind való igaz,
Szivemnek mégse volt elég vigasz:

Hogy végtelen tér és örök idő
Csak egyszer alkotott olyat, minő
Te voltál s hasztalan repül tova
Hozzád hasonlót nem szül már soha.
De csak nekem, csupán az én lelkemben
Voltál ilyen és amint én vesztettem
- Bár égető fájdalma óriás -
De azt nem nyerheté el senki más
Csak földi voltál bárki másnak földi
Szép martalék, esendő mint a többi
De nem egyetlen, nem egek szülötte
Mert engem ért az átok
Hogy én égbe látok
Én téged fényalak
Tündérnek, istennőnek láttalak
Kit csak imádni mertem

míg mások

Most hogy már újra színről színre látlak -
- Közöttünk megásott sírja ifjuságnak
Lehullt a fátyol mindkettőnk szeméről
Eltünt a köd az - ábrándok délibábja
Miben csalódott mindegyikünk jól látja
És irigyeljük azt amit egyedül elért a másik
Enyém a lesz tied a volt

mi valóbb
remény vagy ami volt

Mi nem kevés, de lehet
A reményt vagy ami végbement
Téged kiformált
Te meghóditottad a földet, én az eget
Te életet én csak nevet
Örök nevet a csillagok között -
Én jobb voltam az égbe jutok öröklétbe
Te meghaltál mert az ég helyett
A földet választottad
És mégis mindketten bánjuk sorsunkat
És mindegyikünk jobban szeretne a másikkal
Örökké mindig. Már is elválaszt bennünket - kezed
Összekötik szivünk
Enyém a soll tied a haben
Neked van emlékezeted
Nekem nincs az se, reményem sincs