Jobbágy Károly:

MADARAK

A villamos csörög, cseng,
vasat ölel a vas, sikít,
csikordul, fényes tagjait
villantja; közben fölzeng
– mint hat gépágyu robbanó
robaja – egy kipuffogó.

Ebben a szörnyű, állati
zsivajban látom, hogy Kati
felnéz és aztán rámnevet,
s meg is szólal:
                 „Te! Figyeled?
Rigó!”
Rigó? Hol?
                  – „Hallgasd!”
                                      S újra csak
sivít a dinamó s lecsap
egy láda döngve valahol.
Kati csak néz és felkacag:
– „Szépen dalol !”

Nem bírom már. Játszik velem?
De egy félpercre hirtelen
elhal a zaj s már hallom én…
– nem képzelgés, nem vízió –
ott ül a televízió –
antennán s fütyül csodamód
a rigó.
Aztán a zajokkal teli
város azonnal elnyeli.

De engem furdal a talány:
Hogy hallotta meg ez a lány?
Nem vagyok én sem még süket,
szeretem is a füttyüket,
de itt, hol zúg a nép s a gép
nem veszem észre semmikép.

S rájöttem. Kétség sem maradt:
Hallják egymást a madarak.
Zajokon át, s nem kell se drót,
se szél, se víz, se más közeg…
meghallja rigó – a rigót.

„… S mindíg a csúcsra, oda ül;
ha egyedül, hát egyedül…”
– folytatja az én madaram,
néz, visszanéz mindúntalan,
de aztán, – mint ki hazajött,
fészket rak karjaim között
s megszólal dallamos, rigó-
hangján fel is sóhajtva:
                                      „Ó!
Itt, itt, de jó!”