Ellen Niit:

OTTHONT ADSZ

Amint az ajtón benyitok,
kezemnek otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs tülekedés.
A lélek felbátorodva
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán, ha a lélek, felbátorodva
egy kicsit kutat még a polcon,
talál ott rejtett örülni valót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát.
Csak annyi kell, hogy kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben.

(Fordította: Rab Zsuzsa)

Petőfi Sándor:

AZ EMBER

Nincs nevetségesebb az embernél,
Oly kevélységben, olyan gőgben él!
A világot fitymálják ajkai,
S minth' az eget akarná szántani
Orrával, oly magasra tartja fel.
Kevély ember, miben kevélykedel?

Egy szempillantásnál mi rövidebb?
Ember barátom, a te életed.
Rohanva jő az idő s elrohan,
Egy kezében bölcsőd pólyája van,
S másikban koporsódra szemfödel.
Kevély ember, miben kevélykedel?

S mit végezhetsz egy pillantás alatt?
Hódítál népeket, országokat?
Hódítani csak gyávákat lehet,
S az uralkodás ilyenek felett
Dicsőség? ezt csak szégyenelned kell.
Kevély ember, miben kevélykedel?

S ha dicsőséget szerzél, nagy nevet?
Veled hal meg s a föld alá viszed,
Vagy, mint hű eb, kísér ki sírodig,
S ott őrzi azt egy pár kis századig,
S elébb-utóbb éhen-szomjan vesz el.
Kevély ember, miben kevélykedel?

Dicsőséged, neved maradjon! hol?
A nép is elvesz, melyhez tartozol.
Az ország, melyben most él nemzeted,
Tenger volt egykor, s újra az lehet,
S e föld is semmiségbe oszlik el.
Kevély ember, miben kevélykedel?

Jobbágy Károly:

MADARAK

A villamos csörög, cseng,
vasat ölel a vas, sikít,
csikordul, fényes tagjait
villantja; közben fölzeng
– mint hat gépágyu robbanó
robaja – egy kipuffogó.

Ebben a szörnyű, állati
zsivajban látom, hogy Kati
felnéz és aztán rámnevet,
s meg is szólal:
                 „Te! Figyeled?
Rigó!”
Rigó? Hol?
                  – „Hallgasd!”
                                      S újra csak
sivít a dinamó s lecsap
egy láda döngve valahol.
Kati csak néz és felkacag:
– „Szépen dalol !”

Nem bírom már. Játszik velem?
De egy félpercre hirtelen
elhal a zaj s már hallom én…
– nem képzelgés, nem vízió –
ott ül a televízió –
antennán s fütyül csodamód
a rigó.
Aztán a zajokkal teli
város azonnal elnyeli.

De engem furdal a talány:
Hogy hallotta meg ez a lány?
Nem vagyok én sem még süket,
szeretem is a füttyüket,
de itt, hol zúg a nép s a gép
nem veszem észre semmikép.

S rájöttem. Kétség sem maradt:
Hallják egymást a madarak.
Zajokon át, s nem kell se drót,
se szél, se víz, se más közeg…
meghallja rigó – a rigót.

„… S mindíg a csúcsra, oda ül;
ha egyedül, hát egyedül…”
– folytatja az én madaram,
néz, visszanéz mindúntalan,
de aztán, – mint ki hazajött,
fészket rak karjaim között
s megszólal dallamos, rigó-
hangján fel is sóhajtva:
                                      „Ó!
Itt, itt, de jó!”

Szilva Kaputikjan:

HAJLONGÓ GESZTENYELOMBOK

Megyek... Tovaúszik alólam a föld...
Csak föl-le, ti, gesztenyelombok!
Őt várom, a kedves, a drága gyönyört:
bókot neki, gesztenyelombok!

Be gyors ma az alkony! Az éj be sötét!
Óh, fasori gesztenyelombok,
halljátok-e végre a lépte neszét?
Utat neki gesztenyelombok!

A nesz tovahalt... Kiürült a világ...
Fáj valami, gesztenyelombok!
De azért csak hívd, hívd, százezer ág:
csak föl-le, ti, gesztenyelombok!

(Fordította: Szabó Lőrinc)

Végh György:

KÍVÁNCSISÁG

Jó volna egyszer más ember szemével
megnézni-látni kívülről magam:
mert érdekelne, hogy ki és miféle
az, akié a szájam és hajam,
hogy ki az, ki a szívem bitorolja,
aki használja lábam és kezem,
ki minden szervem elkoptatja sorra,
aki feléli lassan életem?

Vajjon tudnék-e lenni jó barátja?
Irigyelném-e titkon életét?
Mit váltana ki belőlem halála?
Örülnék-e, vagy könnyet ejtenék?
Jó volna egyszer más ember szivével
érezni ezt halálos komolyan.

Jó volna egyszer más ember szemével
pártatlanul megnézni önmagam.

Végh György:

ŐSZI AKVARELL

Kék már az ősz, akár a szilva hamva
Maradj velem ne hagyj ne hagyj magamra
Maholnap itt a hó a dér a harmat
Szeress nagyon kívánlak és akarlak
Még csillag nincs az este fénytelen
Tenélküled minden reménytelen.

Amott ezüst vitorla szárnya lebben
Az ónnal-szőtt higany-szín szürkületben
Borzong a víz villózva száll a fodra
Ha itt volnál ráhajlanék karodra
Hol vagy ó merre vagy mily tájakon
Átfogja torkomat a fájdalom

A felhők vére rőt s a vízbe csorran
Kék sellő úszik itt a gyöngy habokban
Egy templom tornya felkiált az égre
Emlékezz mindíg rám szemem szinére
Az égen dél felé egy fecske száll
A boldogság a nyár oly messze már

Szabó T. Anna:

FEBRUÁR

Hallod, hogy pendül az ég? Jön a szél!
Zsendül a földben a nedv, fut a vér,
bizsereg a magban a lomb meg a fény –
túlvagyunk lassan a tél nehezén.

Olvad a hó, fenn fordul a nap,
kiböködi a hideg csillagokat,
döccen a vén föld rossz kerekén –
túlvagyunk mégis a tél nehezén.

Jaj, milyen évszak! Hosszú, sötét.
Óvtuk az otthon csöpp melegét.
Biccen az új ág, zsenge remény:
túl vagyunk, úgy-e, a tél nehezén?

Jön, jön a szél, friss föld szaga száll,
létre gyötörte magát a halál,
nincs lehetetlen, van te meg én –
túlvagyunk, látod, a tél nehezén.

Komáromi János:

MÁSIK ÉLETBEN

egy másik életben...
- ki tudja hányban -
már találkoztunk
de homályban marad
minden részlet eltűnt
csak a bizonyosság maradt
hogy egyszer együtt éltünk

egy másik életben
együtt a harcban
és a békében
egymás lelkét keressük
azóta minden arcban
sötétben és a fényekben
mintha folyton egymást kergetnénk

egy másik életben már elárultál
vagy talán éppen megmentett
önfeláldozásod
vagy mindkettő igaz
már nem tudom
azt tudom csupán
hogy ott voltunk egymás oldalán
életeken át
végig éltünk már mindent
jókat és rosszakat
vajon melyik következik
most rövidebb lesz vagy hosszabb
az idő mit együtt tölthetünk
és a világ meddig bírja nélkülünk

Ady Endre:

LÉDÁVAL A BÁLBAN

Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.

»Kik ezek?« S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.

Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.

Jékely Zoltán:

ISMERŐSEN ÁRAD FELÉD A RÉT…

Ismerősen árad feléd a rét
s illata-íze gyümölcsnek, virágnak –
aszúvá érlelődik a zenéd,
a régi tájban, ahol megtaláltad
a gyermekkor elveszett édenét.

Jékely Zoltán:

FENYŐFÁK TÁNCA, VÍZKERESZT UTÁN

Elnéztem éjnek-évadán
havas szél őket hogy dobálta!
Romos udvar zugában állt a bál,
megúnt fenyőfák kerge tánca.

Három-négy megcsúfolt fenyő
összefogózva hogy bokázott!
A szél, szájában kályhacső,
fel-felhuhogva furulyázott.

Ó, hol a hintó, hol a hintaló,
hol a bohóc, a kismackó alóluk?
Hová tűnt a sok csillogó
arany-ezüst gömböcske róluk?

Járták a szél kedve szerint,
megfosztva minden cicomától,
szemétre hányt örömeink
könyörtelen példázatául.

Az a kis dal, a ringató,
jászol-szalmán álmodtató,
örömhozó dalocska hol van?
(S a hajnalban lopakodó,
mezítláb odasurranó
fiúcska, aki voltam...)

Juhász Gyula:

LÁZÁR AZ ÉGBEN

Bíbor és bársony köntös lesz ezután az éked.
- Köszönöm, megszoktam már a darócot, mely éget.

Arany és ezüst tálból fogsz enni csarnokomban.
- Köszönöm, megszoktam már a csontokat a porban.

Tömjén és mirrha s ámbra fog illatozni néked.
- Köszönöm, a bús erdők gyantája volt az élet.

Az angyalok danáját hallod majd mindörökkön.
- Köszönöm, az anyámét hallom, ringatva bölcsőm!

Ábrahám kebelében az üdvök üdve vár rád.
- Köszönöm, engedjétek tovább is élni Lázárt!

Zelk Zoltán:

NEM TUDSZ TE MEGHALNI

Hiába feküdtél a sinekre, lásd be,
nem tudsz te meghalni. Vak vagonok sora
düböröghet rajtad, s vonatnál dübörgőbb
évek szerelvénye – nem fog rajtad halál.
Megválthatsz egy népet, magad meg nem váltod,
a megváltók sorsa kikelni a sírból.
Te sem rejtőzhetsz hát, hiába vágysz ülni
holt rigók lelkével a semmi nyugalmas,
fuvalom-se-bántja, rezdületlen ágán.
S kínálnád még százszor magad a halálnak,
lenne pusztulásod országos ezerszer,
akkor sem bocsátna el az élő világ.

Hogy is bocsájtnának! Szükség van szavadra.
Arra is, mit szájjal a füleknek mondasz.
Jöjj, lobbantsd hát lángra vitáink parazsát,
fénylő, szép gondjaink ki ne aludjanak
értetlen, vak szavak sivár hamujától.
Jöjj, te Vitatkozó, jöjj, te Magyarázó,
várnak éji szobák, a Költészet gondja.
Lássuk, mily ábrákat vés mutatóujjad
ércnél maradandóbb füstbe-lámpafénybe.
Ne kéresd hát magad. Kelj föl a sinekről,
te széttéphetetlen! S úgy jöjj közénk, haza,
ahogyan éveid azt megkövetelik,
ötven tél derével hetyke bajuszodon.

Igy illesz már közénk… Hát még az ifjakhoz,
kik atyjuknak vallnak, s versed páncéljába,
hűségbe öltözve vágnak az időnek –
hidd el, fölismernék, téli ág alatt is
változtathatatlan, szép kamasz-mosolyod.

Somlyó Zoltán:

GALAMB

A fák alatt már hervadott a gyep
és jött az ősz már, egyre közelebb.

Érett gyümölcsök sóhajtoztak ott
s a bágyadt szél bús illatot hozott.

Kék fátyolával elrepült előttem,
mint kék madár, mely ágrul-ágra röppen.

Utánna néztem... kicsi kék galamb...
És igy lett dél, megszólalt a harang;

messziről zengett s nagyon messzire,
mint távol-kedves szerelmes szive.

S a fáradt őszben nagyon csendesen
utánna sóhajtottam: kedvesem...

Faller János:

SKIKDAI ALKONYAT

Nézz, nézz a fénybe. Az öböl fölött
fehér fátyolként terül szét a köd,
míg odafönn, a hegyek ormain,
lilára válik már a rózsaszín
s valami káprázatos, szertelen
játékba kezd a fény s az ég velem.

Vésődj agyamba, ritka este, te,
szép alkonyat eltűnő remeke
- s az emlékezet úgy őrizze meg,
híven idézve majd, e perceket,
mint ritka lepkét régi kőzetek:
szárnyaikban finom erezet,
ez az egyszer-volt, törékeny remek,
rejtve, lapulva századokon át
hirdeti a szép örök igazát…

Mert ami most jön: naptalan napok.
Elfeledünk majd fényt, eget, napot,
Mocsok borít el mindent, ami szép,
a rajongást, az ifjúság hitét,
kócsagröptű, tündöklő álmokat,
szép szerelmeket, szelíd vágyakat
- s üres kezekkel, kopár ég alatt
várjuk a számonkérő szavakat,
mikre felelni, s igazolni kell,
hogy életünket hogy herdáltuk el…

Mert hitvány ez a kor. A szellemet
lealjasítják cenkek, stréberek;
buzgólkodnak a sunyi besúgók,
a gyáva talpnyalók, képmutatók,
és glóriával a fejük felett
látod a megdicsőült spicliket.
A förtelem Walpurgis-éje ez:
nincs már köze senkinek, senkihez
s ha akad néha még egy hű barát,
torkára fojtják hitvalló szavát.
Hamis hiteket hirdető papok
szavalják a betanult szózatot;
a rothadás fémjelzi ezt a kort,
kiütközik testén a hullafolt,
a tettre gyáva gyengék serege,
hívő, kinek nincs miben hinnie,
torz szándékok és aljas módszerek,
elvetélt hitek, színlelt kételyek.

Korcs Cézárok s galád hatalmasok
Közt életünk, jaj, mivé változott!

Ez a gerinctelenség százada,
hol az ember embernek farkasa.
Magad maradsz, pompéji katona.

Látod, nem marad más vigasztalás,
gyarló létünkre vélt igazolás,
mint ez a hamar eltűnő varázs:
fények játéka, illó alkonyat,
emlék-idéző, megkopott szavak,
pár kedves arc, egy dallam – elfakult
vásznak színén a darabokra hullt
idő szilánkja: pár maroknyi múlt.

Nézd hát az ég eltűnő fényeit,
fénytelen sorsod égi jeleit.
Emlékké vált már ez az alkonyat,
Agysejtjeidbe rögzítve marad
- s nincs isten, ember, törvény, rendelet,
aki belőle bármit elvehet!

A nap lassan a hegy mögé bukik.
Őrizd görcsösen az emlékeid.