Garai Gábor:

NAPKELTE-NAPNYUGTA

-Minek olyan korán kelni, mikor
még lilán tévelyeg az ég alján a nap
így télidőben? - kérdezte az asszony.
- Minek, minek! - felelte Valaki;
sehogyse tudta leírni neki,
milyen az, mikor a téli ködökből
fölbukkan kohó-vörösen a nap,
és az egész nem csak egy pillanat;
hosszabb ez a vad napkelte, mint nyáron:
könnyű felhők úsznak a tűz-határon,
és ez a tűz egyszerre csak belobban,
vörösből sűrű arany lesz valóban,
majd elcsitul, türelmes térbe lép,
azután szilaj déli fényben ég,
de ragyogó sárgán már, nem vörösben,
igen, sárga golyó bolyong a ködben
s a felhők között, és alighogy fent ég,
elsöpri már az alkony-kegyetlenség;
mire fölért, már le is fut szegény,
valóságos elizzó költemény,
s itthagyott fénye – nézd csak – arra lent
a szemhatáron lilásan dereng,
aztán beúszik az égi sötétbe,
mint éjszakánkba nappalaink vétke,
és a fogyó hold ül ki, kicsit félve
az ezüstfenyő didergő hegyére.

Garai Gábor:

A FÖLTÁMADÁS

- Miért mondod, Gábor, hogy eltemették?
- Azért, Dávid, mert egy szikla alá
tették a testet, mit levettek a keresztről...
- A keresztről? Ahol a jobb és bal lator
mellé volt fölszögezve?
                                    - Pontosan;
és a bal lator szidta egyfolytában
őt, szidta, szidta szakadatlanul...
- Ellenben a jobb?
                                    - Sokkal jobb az se volt,
épp csak megkérdte: te vagy a zsidók
királya, sőt az isten fia, te?
- Én vagyok - mondta ő, miközben
ecetet nyalt valami rossz szivacsból.
- S az a jobb lator elhitte neki?
- Elhitte, igen, és ő azt felelte:
bizony mondom néked, még ma te is
énvelem leszel a Paradicsomban!
- Akkor hát miért temették el mégis,
nem paradicsomba - sziklák alá?
- Nehéz ez még neked, kis Dávidom!
- Azért csak mondd!
                                    - Mert isten fia volt,
de embernek született, és az ember
meghal előbb-utóbb, így vagy amúgy,
el kell hát temetni.
                                    - Mégis föltámadt
S te elhiszed?
                                    - Én? Hát, úgy gondolom...
Figyelj csak, egyik legjobb tanítványa,
Tamás is kérte, hadd dugja bele
ujját dárda-verte sebeibe.
S ő megengedte?
                                    - Meg, bizony, bizony,
- Te mit tettél volna az ő helyében'?
- Én csak ember vagyok - nem is tudom.

Gellért Oszkár:

BARABBÁS

Pilátus szól: "Az egyiknek fejit!
Válasszatok, kettő közül melyik."

Válasszatok - s a szó mint kocka koppan.
Barabbás reszket és Jézus áll nyugodtan.

Egy pillanat csak. S néz a két fogoly.
Két szem sugára villan, s egybefoly.

Egyik sugárban titkos örömek.
Másikba' kínok: mit dönt a tömeg?

"A sírt? Ne még!" - súg befelé a gyilkos.
S Jézus sohajt: "Az élet ó mi nyirkos."

"A földi édent meddig látja még?!"
S "Jézust feszítsd meg!" - dübörög a nép.

Ó túlvilági, szent, csodás zene!
S örömtől könnyes Barabbás szeme.

*
...És aztán megy. Rohanna már haza!
S valami szúrja, s nincs rá vígasza.

Valami marja. Egy szelid tekintet.
Szelid tekintet s fojtogatva büntet.

Valami tépi. Fél. Boldog lesz-e?
Hisz otthon várja anyja, kedvese!

Ó menne, menne, de a lába béna.
Kiáltna, sírna, de a szája néma.

A szeme lát még. Ó, de az a szem!
Bár lenne vak s ne látná sohasem.

Ó az a szem... Zsibadt már lelke, teste.
És ráborul sejtelmesen az este.

Igen, meghalni! S újra hall zenét.
És Jézus jő és Jézus szól: "Ne még."

"Otthon anyád vár s kedvesed. Siess."
Barabbás ébred: "Álom ez? mi ez?"

És talpra áll s szól reszketőn, fehéren:
"Te véreddel mentettem meg a vérem!"

"Hát jobb vagyok, jobb én, jobb annyi másnál:
Jobb Júdásnál, papoknál, Kajafásnál?"

És Jézus szól: "Nem egy a mérték rátok.
Te: Barabbás vagy. Neked megbocsátok."

Károlyi Amy:

MADÁR

Mert nem a madár formája a fontos,
de a röpte,
hegyen völgyön át
tehozzád jötte.

Az ív, mit leír szemed távolában,
az ívben veszed észre, hogy madár van.

A lombok közti suhanás,
a rajz az égen,
jön s megy vers dallama-képen.


MENET

Ne gondold, egyedül mégy.
Utánad hosszú sorban tetteid
az első fogatlan sírás,
az utolsó fogatlan sírás
között menetelnek.


ÚTON

A lélek nélkül oly üresnek tetszik a szoba.
Szellőztetnek.
Huzat nélkül takaró, párna,
szétszedve az élőnek ágya.
Nem beteg már és meg nem gyógyul,
nem nevet többé és nem búsul,
nem kételkedik és nem bízik.
A tegnapi virág még nyílik.

Utassy József:

VIRRAD A FÖLD

Hajnali hang-buborékok:
rengeteg í, ezer ű.
Szürkül a húslila égbolt:
Istenem, oly gyönyörű!

Rajta rigók hada, rajta
hars verebek, cinegék:
most kell, most a hozsanna,
most, mikor Isten igéz!

Virrad a Föld. A hatalmas
égre nyomul föl a Nap.
Kék zene szól. Gyere, hallgasd!
Átölelem derekad.

Lázár Ervin:

MESE-REGGELRE 

 

Hajnalodott.
– Talpra, senkiháziak! Hasatokra süt a nap. Gyerünk dolgozni, vár a jó, frissítő munka, a csákány, az ásó, a lapát nyele, pattogjatok, álomszuszékok! – rikoltotta az Egyalvó.
– Bizony, azonnal keljetek fel! Mit gondoltok, lustálkodásból is megéltek? – kiabált a Kétalvó.
– Nosza, ki a jó meleg ágyacskából! – mondta a Háromalvó.
– Ajaj, lassacskán föl kéne kelni – ásított a Négyalvó.
– Miért nem hagyjátok az embert aludni? – méltatlankodott az Ötalvó.
– Még alszom – mormogta a Hatalvó.
A Hétalvó nem szólt semmit. Aludt.
Aztán persze fölkeltek mind a heten.

Váci Mihály:

DEMOKRÁCIA

Én a demokráciát énekelem
A többség uralmát minden rossz fölött.
Ahol ha feltámad a diadallal a szél
indulói elől a csukott ablakok mögé
hiába menekülnek a kényes fülűek.
A demokráciát énekelem
amely már végre eljön
erre a hétrét görnyedt tájra.

S nem félek semmi hatalomtól
mert az igazság országútján érkeztem.

Váci Mihály:

LEG-KORSZAK

Íme – így termeljük
a legmodernebb technológiával
a legkülönbözőbb célokra
a legazonosabb termékeinket,
a legkülönbözőbb osztályozásban – de azon belül
a legegyformább méretekre
a legéberebben vigyázva
a legérthetőbben, nemde, mivel egy-egy osztályon belül
a legkisebb különbözés
a legnagyobb zavart okozná, ez csak
a legvilágosabban
a legérthetőbb, ugyebár.

A legnemzetközibb érdek kívánja
a legegyedibb szükségletek
a leguniverzálisabb kielégítését. Ma akkor
a legegyénibb valami, ha
a legáltalánosabban elterjedt, akkor
a legeredetibb, ha
a legeslegolyanabb mint
a legeslegkülönbözőbbek
legtöbbje. Mindenki
leginkább olyan szeretne lenni, amilyen ma már
leginkább mindenki. Az
a legegyénibb egyéniség, aki
a leghasonlóbb mindenkihez és akihez
a legkönnyebben hasonlíthatunk. Az
a legeredetibb, ami
a legtöbb által
a legkönnyebben megvalósítható. Ma az
a legellenállóbb, aki
a legkönnyebben elfogadható. Az
a legellenzékibb, akivel
a legkönnyebb
a legtöbbnek
a legtöbb dologban egyetérteni. Az
a legforradalmibb, ami
a legkevesebb kockázattal
a legártatlanabb céllal
a leghaszontalanabbul
a legtöbbnek eljátszható.
Ma az a
leg,
ami csupán
csak.

Ez talán
a legérthetőbb
a legkevesebbek előtt is
a leghiábavalóbban, ugyebár.

Simon István:

VIRÁGZÓ CSERESZNYEFA

Mandula-utcán az éjjel
láttam egy nyíló kicsi fát,
épp rásütött a hold,
Fehérlett rajta a virág, -
azt hittem, hogy mandulafa,
pedig cseresznye volt.

Magasbanyúló házfalak
között, fényes ablak alatt
lebegtette a szél.
Megálltam, néztem egy kicsit,
míg elsuhant a gépkocsi
az utca véginél.

Jólesett látni ezt a fát,
millió zsibongó virág
tündöklő seregét.
S egyszerre lassú, halk kopaj,
susogó hullámaival
jött, kúszott közelébb.

Két holdfénybe burkolt alak
épp a cseresznyefa alatt
állt meg és összebújt.
S a csillagos fehér szirom
ott pettyegett a vállukon,
ahogy libegve hullt.

Gyönyörű kép; a költő ha
a boldogság hű piktora,
álljon meg, fesse le:
két önfeledt, szép fiatal,
kiket virággal betakart
a tavasz éjjele,

a ringó fát, a fa alatt
testen a karnyi kapcsokat,
míg egymást ölelik. -
Virágszóró cseresznyefa,
ő ringatja majd a tavasz
első gyümölcseit.

Holdfényben ballagtam tovább
s a szívemből a számon át
hullt ki pár tiszta szó:
hogy szorosan így álljanak
negyven év múlva is, ha majd
fejökre hull a hó.

Juhász Gyula:

A MÁRCIUSI LÁZ

Virágos hant és véres rög felett
Már bontja zászlaját a kikelet.
Végig cikáz
A termő, zengő márciusi láz.

Folyó megárad, megborzong a rét,
Ezer követ száll, ujjong szerteszét,
Vígan cikáz
A nyíló, bízó márciusi láz.

Ó templomok tornyán a csókja ég,
Vén börtönök odvára tűz a fény,
Büszkén cikáz
A boldog, bátor márciusi láz.

A vér és könny termékeny földje már
Új csókra és új ölelésre vár:
Végig cikáz
A lelkeken a márciusi láz!

Csukás István:

TAVASZI VERS

Az ablakhoz nyomul az orgona,
az ablaküvegen át rám nevet,
amit nem tudok megunni soha,
a kék szemű tavaszi üzenet.

Gyerek leszek egy percre újra én,
örökzöld időmből kipislogok,
a létezés halhatatlan ívén
a teremtésig visszacsusszanok.

Boldog részecske, együtt lüktetek,
s kinyílok mohón, mint tavaszi ág,
ledobjuk, unt kabátot, a telet,
s szívemmel ver a születő világ.

Mert jó élni, e gyermeki hittel
így fordulok én is a fény felé,
s tudom, hogy majd a többi szelíddel
lelkem földi jutalmát meglelé!

Garai Gábor:

MAGYARUL

Miféle beszéd ez?
                            Idegen meg nem érti.
S aki csak ezt beszéli -
                            mindenütt idegen.

Vízözön örvényében elárvult égi fészek,
hogy tudtál megmaradni,
                            keselyűk őrületében,-
lomb-szőtte gerle-szállás,
                            testvértelen magányban?

Ki hoz neked naponként olajágat?
Ki nógat a partra:
                            megtérhetsz szárazon?!
Hisz vérhabos sziklák közt értél partot te mindig,
s örök forgásban kerülget a téboly,
mint pontot a pörgő tér,
                            a bezárult kör közepében...
Nap. Ég. Hal. Kő. Szél. Víz.
                            Szeretsz?
                                    Szeretlek!

Viszlek magammal, anyám sütötte kenyérkét,
megáztatlak idegen tengerekben,
s tisztán kiemellek a hullám-törte hínárból.
Mint testté lett csoda, - létem a rendjeled:
százszor kiirtott néped -
                            ki tudja, hogy? -
                                    élve maradt!
No, lám, a boldogabbak bámulva körülállnak -
s egy árva szót sem értenek az egészből.
De mint élő vizet ízlellek én:
hitvallásom vagy, s álorcám, ha kell;
lég-gyökerem,
                            megtartóm messzi-földön,
s haza-vezérlő pásztor-csillagom.

Váci Mihály:

SZELÍDEN, MINT A SZÉL

Szőkén, szelíden, mint a szél,
      feltámadtam a világ ellen,
      dúdolva szálltam, ténferegtem,
      nem álltam meg – nem is siettem,
      port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
      minden levéllel paroláztam;
      utamba álltak annyi százan
      fák, erdők, velük nem vitáztam:
      – fölényesen, legyintve szálltam
      ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
      nem erőszak, s akarat által,
      ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
      áradtam a világon által,
      ahogy a sas körözve szárnyal:
      fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
      a dolgok nyáját terelgettem,
      erdőt, mezőt is siettettem,
      s a tüzet – égjen hevesebben,
      ostort ráztam a vetésekben:
      – így fordult minden vélem szemben,
      a fű, levél, kalász is engem
      tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;
      nem lehetett sebezni engem:
      ki bántott – azt vállon öleltem,
      értve-szánva úgy megszerettem,
      hogy állt ott megszégyenítetten
      és szálltam én sebezhetetlen:
– fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
      jöttömben csendes diadal van,
      sebet hűsít fényes nyugalmam,
      golyó, szurony, kín sűrű rajban
      süvített át, s nem fogott rajtam,
      s mibe naponkint belehaltam,
      attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.

Szerb György:

AHOGY A ZÁPOR

Ahogy a zápor és a szél
szó nélkül szépeket beszél

maradj csöndesen önmagad
simogasd meg az ágakat

amennyit úgyis annyit érsz
nem leszel több ha csak beszélsz

olyan légy mint a szívverés
ritmusa nem sok nem kevés

ismerd hibáidat bánd a bűnt
ne kívánd ami messze tűnt

vedd végre észre hogy ki vagy
s ahhoz örökre hű maradj

egy érzőn ahogy a kék hegyek
élned egyedül így lehet

Babits Mihály:

REGGELI TEMPLOM

Hadd építek most egy templomot.

Napkeletre nyúl a nagyhajó,
s ha az első napfény ráragyog,
jó.

Kívül fehér, mint a tisztaság;
belül tarka, mint a képzelet,
pedig rajta semmi cifraság -
gyermeklelkű épület!

A tornya

Tornya egy, de büszke, szép torony
s mint a kukorékoló kokas,
tolja csőrét égbe hajnalon,
s hinti a sok hangot az.

S apró házak, mint a kis csibék -
s ébredez a kicsi nép.
A toronyból úgy tolong a hang,
mint a ducból reggel a galamb.

(Egy nagy majorság a kis falu,
s már csipogva nyüzsög a napon.) -
De én most a csöndes, hűs falú
templomot rakom.

A lecke

Falát oszlopokkal emelem;
tűrjetek csak, jámbor oszlopok:
ki a legtöbb terhet tűri lenn,
tartja leginkább a templomot.

Fenn tizenkét vén Apostolok
- bő redők és szent, komoly szinek -
hirdetik, hogy nem okos dolog
bűnben halni meg.

Térdepelni intenek kemény
stációk;
áll a szószék, magas lépcsején;
zengnek harsány prédikációk.

De a padsor ott körös-körül
lobogókkal szinte elröpül.
Drága zászló, máriás!
Drága ének, csengő, áriás!

Színek, hangok

Mint a versem, e templom olyan:
int a lecke komolyan,
de mert minden színes-hangos itt,
ez a lecke nem busít.

Ó ezek a zengő, mély szinek!
Vörös lámpák vérzenek!
Szent szoborkák, bókos angyalok
dús fején az arany fölsajog.

Minden ablak tarka, szép üveg:
és ha reggel a pallón az Úr
napsugara jár, a szent ecset,
skárlát csöppen róla és azúr.

Ez a templom példázhatja még
az életet; mély értelme bús;
de ha nézed tarka, szép szinét,
örömökkel koszorúz.

Betetőzés

Mélyén, ahol orgonája zeng,
a Szentlélek kék galambja leng.
(Ó Szentlélekisten, adj erőt,
segísd meg a szegény verselőt!)

Közepén a mennyezet falát
kép borítja el:
feltámadás, mennybemenetel
zengi a Fiú diadalát.

Legmesszebb, az oltár szent csucsán
fellegek közt látható
őszfehéren ülve trónusán
Isten, a Mindenható.

S azt hiszem, hogy másról ne legyen
a Háromság neve után szó:
itt ha zárom jámbor énekem,
jó.