FÁK
I
Ha véred forró lüktetése
Már csillapul, s kihűlt a vágy,
Lassan kijózanulsz, megértve
A csöndes férfikor szavát.
Ha elsirattad ifjuságod,
Fű és lomb tejtestvére vagy,
Mint egy tükörben, újra látod
A természetben arcodat.
S kortársként szólítván a roppant,
Félszázados fatörzseket,
Magad ne eldalolt dalokban,
Makacs növésükben keresd!
Önnön súlyától majd leroskad
A sok fa, mégis egyre nő,
Kérgükre újabb réteget rak
Új s új tavasszal az idő.
S erejüket megsokszorozva
Nyúlnak ki törzsükből a zöld
Ágak, közös terhük megosztva,
Mit ád az áldott anyaföld.
Mért búsulsz májusban, csodálva
Gigászi fák sudár, merész
Lombját, virágait, belátva:
Szíved gazdája már az ész?
Talán azért, mert énekedben
A véred megkötött, akár
Termő türelmű rengetegben
Hűs csermely, égő napsugár?
II
Szelek nomádszállásai,
Országai madárnyomornak,
Magasba lökve ágaik,
Vak éjükből a fák kinyúlnak.
Karcsúak, mint a hadfiak
(Mi másnak láthatnánk mi őket?),
A felhőkig magaslanak,
Egekkel egyesítve földet.
Válluknak még a tél előtt
Lefoszlik aranyos palástja,
Pihenjen a vadon, s erőt
Gyűjtsön, míg fogva tartja álma.
S a levelek a hó alatt
Heverjenek csak, majd e rozsdás
Pajzsok, vértek alól fakad
Az éltető tavaszi forrás.
És mindent nedvesség telít,
Kéreg alól, sötét sebekből
Új sarjak bíbor szarvait
Böki az ég felé az erdő.
És már a ritkás lombu fák,
A langyos föld sarában állva,
A tiszta kékség sugarát
Fürkészik, hajnalig se várva.
- Akárha hegylakók hada,
Sok díszes, ódon fegyverével,
Jött volna el a földanya
Tavaszköszöntő ünnepére.
És mint kobozhúr, víg dala
Felzeng az erdei madárnak,
S kezükben kendőt tartva a
Szép lányok már a táncba várnak.
Rokon az ember és a lomb,
Bennünket is örök makacsság
Taszít a mennyei magasság
Felé, akárcsak a vadont.
(Fordította: Baka István)
I
Ha véred forró lüktetése
Már csillapul, s kihűlt a vágy,
Lassan kijózanulsz, megértve
A csöndes férfikor szavát.
Ha elsirattad ifjuságod,
Fű és lomb tejtestvére vagy,
Mint egy tükörben, újra látod
A természetben arcodat.
S kortársként szólítván a roppant,
Félszázados fatörzseket,
Magad ne eldalolt dalokban,
Makacs növésükben keresd!
Önnön súlyától majd leroskad
A sok fa, mégis egyre nő,
Kérgükre újabb réteget rak
Új s új tavasszal az idő.
S erejüket megsokszorozva
Nyúlnak ki törzsükből a zöld
Ágak, közös terhük megosztva,
Mit ád az áldott anyaföld.
Mért búsulsz májusban, csodálva
Gigászi fák sudár, merész
Lombját, virágait, belátva:
Szíved gazdája már az ész?
Talán azért, mert énekedben
A véred megkötött, akár
Termő türelmű rengetegben
Hűs csermely, égő napsugár?
II
Szelek nomádszállásai,
Országai madárnyomornak,
Magasba lökve ágaik,
Vak éjükből a fák kinyúlnak.
Karcsúak, mint a hadfiak
(Mi másnak láthatnánk mi őket?),
A felhőkig magaslanak,
Egekkel egyesítve földet.
Válluknak még a tél előtt
Lefoszlik aranyos palástja,
Pihenjen a vadon, s erőt
Gyűjtsön, míg fogva tartja álma.
S a levelek a hó alatt
Heverjenek csak, majd e rozsdás
Pajzsok, vértek alól fakad
Az éltető tavaszi forrás.
És mindent nedvesség telít,
Kéreg alól, sötét sebekből
Új sarjak bíbor szarvait
Böki az ég felé az erdő.
És már a ritkás lombu fák,
A langyos föld sarában állva,
A tiszta kékség sugarát
Fürkészik, hajnalig se várva.
- Akárha hegylakók hada,
Sok díszes, ódon fegyverével,
Jött volna el a földanya
Tavaszköszöntő ünnepére.
És mint kobozhúr, víg dala
Felzeng az erdei madárnak,
S kezükben kendőt tartva a
Szép lányok már a táncba várnak.
Rokon az ember és a lomb,
Bennünket is örök makacsság
Taszít a mennyei magasság
Felé, akárcsak a vadont.
(Fordította: Baka István)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése