Csokonai Vitéz Mihály:

A FÖSVÉNY

Esmérek én egy vént. Ki az? - neve nincsen,

Régen eladta már eztet is a kincsen,

Sőt míg bírt is vele, magába tartotta,

Mert mondani másnak ingyen sajnállotta.

Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,

Tisztelvén Mammonát örök áldozattal.

Most is sóhajtásit azért hármoztatja,

Bérben a levegőt hogy ki nem adhatja.

Imádó szemekkel néz rakás pénzére,

Neheztel, hogy tágas házába béfér e'.

A bús gond béesett orcájába hever,

Mérget kedveltető kincseiből kever,

Melyeknek oly sárgák sovárgó gödrei,

Mint az aranyra vert királyok képei,

Mint a sírból feljött rémítő halottak,

Melyekről minden húst Párkák lefosztottak.

Egy homályos felhő lebeg körűlötte,

Ezt a sóhajtások gőzi sűrítette.

Itt űl, s hányván-vetvén saját számadását,

Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.

"Balgatag! (így kiált, tekintvén az eget)

Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget:

Ma csak nyolcszáz forint jött bé a kasszába,

Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.

Azonba! mely szörnyű károm következe:

(Itt jajgat s fejére kúlcsolódik keze)

Mely szörnyű kár! egy szél kedvem elrablotta,

Lantornás ablakom ketté szakasztotta."

Így tűnődik; s most is neheztel reátok,

Hogy őróla ingyen verset írhatátok.