DUNÁNTÚLI IDILLEK
I.
Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazúlról.
Dalolva mentem és torkom nem únta még az
országút fáradságos énekét. - Tudod, hogy
a Nap barátja voltam? Ő itatta zengő
hajnali rétek illatát dalomba, aztán
kezét fejemre téve csordultig betöltött
a szeretet egyszerűmozdulataival...
Minden kanyarnál új tárgyak s dolgok merűltek
elő s fehér mértföldkövek világitottak
egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
még szebb s színesebb lett a sokalaku élet.
A Nap barátja voltam, ő kisért el estig,
s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái
s fölöttem feketén gondolkozott az erdő -:
csókkal búcsúzott tőlem. - Óvatos morajjal
tapogatózott lefelé a víz s a pontyok
aludtak a tavakban. Én is elpihentem
s a föld s a fű íze szivárgott ereimbe.
Fenyegető szemek lapúltak a bokorban
és mégse féltem, mert tudtam: a hű komondor
- beakasztva szemét az állandó sötétbe -
őrt áll előrenyújtott nyakkal s tárt fülekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése