Vészi Endre:

A KERTBŐL SOHA NEM MENT EL A NYÁR

A kertből soha nem ment el a nyár csak éppen

elfödte finom metszésű arcát a köd csipkéivel

a piros alkonyok moáré-selymét összegöngyölte

s fölfüggesztette egy égi toronyba

a költöző madarak is ittmaradtak nekünk

lehunyt szemhéjunk mögött

és dermedt ezüstbe rejtették illatukat a rétek

s a robbanásra időzített rózsák

látod ez mind az örökkévalóság

Kalandozásainak ösvényeit orsóra tekerte a záruló égbolt

hogy majd lebomoljanak április zöldszagú szeleiben

és épségben maradt benned az élet szertelensége

hogy fölkiálts ha rejtegetve is

mikor szobádba lép karcsún újra a fény

kontyba szorítva laza haját

és arcod fölé hajol